Elsőre nem is nagyon tudtuk hovátenni a dolgot, hiszen általában filmvetítések után a filmek alkotóival, színészeivel esetleg ihletőivel szokunk beszélgetést hallgatni de, hogy egy egyébként fideszes politikussal diskuráljanak mindenféle kapcsolódási pont nélkül az számunkra kicsit furcsa volt. Már azt sejtettük, hogy egy újabb kampányrendezvény meghívóját kaptuk meg, úgyhogy felhívtuk a Szombathelyi Református Egyházközséget, hiszen ők az est egyik fő szervezői.
Két dologgal kell megküzdeni az egyháznak, ha ki akar lépni komfortzónájából, a közönnyel és az ellenségeskedéssel. Egyébként belül meg van hasonló körülmények között. Talán ezért is könnyebb belülre panaszkodni, a lehetetlenre hivatkozni és meghúzódni a belső bástyák védelmében. Általában mindenfajta nyilvánosság egyfajta kiszolgáltatottság is, hiszen az egyén vagy közösség kiadja bizonyos mértékig magát és - jobb esetben – értékrendjét.
A közöny nem egyházellenes specifikum.
A modern világ velejárója, az individualizmus és igénytelenség terméke, amellyel viszont szembe találja magát az egyház is. Valami olyant kellene cselekedni, ami megüti a média ingerküszöbét, hacsak nem lakájmédia az, ilyent viszont nehéz produkálni, mert annak vagy botrányszagúnak kell lenni vagy valami nagy bohócságnak, ami lehetőleg a mainstream politikát piszkálja. Egy miniszterelnökhöz címzett kérdező plébános szelfivideója hamarabb kerül a médiába, mint egy egyházszociológiai tanulmány, hogy teológiai vagy filozófiai munkákról már ne is szóljunk. Átütni a közöny falát nem könnyű. Tömeges hívás csak személyes érintettségek révén lehet, hitbeli ébredés pedig ott, ahol a vallásosság igénye nagyon is jelenvaló. Ez történt a reformációban is. Dúlt a vallásosság, s az egyházi jelenlét áthatott mindent.
Posztateista korunkban könnyebb talán az egyházellenesség légkörében megnyilvánulni. Mert itt van igény erre még akkor is, ha nem egészen azt hallják, amit szeretnének, vagy pedig épp azt nem hallják, amire gondoltak, mert az egyház ténylegesen a prófétai kritika és az evangéliumi józanság és elfogadás mértékével próbál jelen lenni és megszólalni. Amin nem kell meglepődni, hogy a sztereotípiák nagyon is nyomják az emberek gondolkodását és hozzáállását különösen az egyház mondanivalóját illetően. Mivel a beskatulyázás adott, a feltételezett viszony is politikai pártok irányában. Ezt nagyon nehéz lebontani, hogy a nyitottságot adottságnak tekintsék. A gyanakvást ezért sem kell ellenségeskedésnek tekinteni, hanem lehetőségnek a megnyilvánulásra, hiszen ha már sikerült a megszólalás lehetőségének közelébe kerülni, el lehet mondani, amiért megszólalni akar az egyház. Azt, hogy van mondanivalója a nem egyházi közegben élők számára is. Sőt, azzal a hangsúllyal, amit képvisel felekezetiségében, sajátos színében és hitigazságában.
Az egyházzal szembeni gyanakvás nem elutasítás, hanem olyasfajta örökség, amelynek eloszlatására épp azok a fórumok alkalmasak, ahol megszólalhat az egyház a nem egyháziak számára is. Ez nem nevezném missziónak, ez amolyan hídépítés, amin megindulhatnak emberek a mélyebb megismerés felé. A 21. századra ugyanis jórészt elkopott az a hagyomány, amely az egyház vonatkozásában néhány alapvető dologban adottság volt. Évtizedek lassú változásai mára egy gyökeres más helyzetet teremtettek.
Az evangélium örök, ahogy az abból kibontható időszerű üzenet is, csak fórumot kell találni ennek kommunikálására. A semper reformanda tétel mai elsődleges súlypontja a közömbösség falának ledöntése és a gyanakvás, netán ellenségeskedés vitájában való részvétel. Ahol megszólal az Ige, esély is van annak meghallására. Ennek reménye nélkül fölösleges a szó.