A vezetőedző pedig sikereit Istennek köszöni: a világbajnokság előtt a horvát katolikus rádiónak nyilatkozott, amelynek nyomán a Catholic News Agency írt cikket:
“Minden, amit elértem az életemben, illetve a pályafutásomban azt a hitemnek köszönhetem. Hálás vagyok ezért az én Uramnak. Ha elveszítjük a reményt, akkor Istenben és a hitünkben kell bíznunk.”
“Hálás vagyok az én Uramnak” – mély hite vezeti Horvátország nemzeti hősét - 777
Zlatko Dalic, a horvátok szövetségi kapitánya azt találta mondani, hogy Istennek tulajdonítja csapatának világraszóló sikerét. Természetesen senkit nem érdekelne Zlatko Dalic magánember magánhite, ha nem ő lenne annak a válogatottnak a szövetségi kapitánya, amely most a világ figyelmének egy igen jelentős részét ámulatba ejti. Nem jártam utána, hogy világsajtóban hányan vették át a Catholic News Agency hírét, de szinte bizonyos vagyok benne, hogy abban a szellemi-kulturális légkörben, amelyben a ma emberének élnie adatott, Dalic hitvallása minimum magyarázatra szorul. Ezt teszi nálunk a Mandiner is, midőn ezzel a lead-del vezeti fel Dalic mondatait: „Zlatko Dalic mélyen vallásos.” Akkor ugyebár, megvan a magyarázat. Dalic vallásos, megértjük tehát, ha ilyeneket mond. De a kérdés valójában az, hogy mi az, ami Dalic hitének ma is érvényességet adhat, és amit még képviselni is lehet, hacsak nem tartjuk nettó őrültnek. Mert amit Dalic mond, az nemcsak egy magánhit, hanem egy nagyon is régtől fogva ismert világkép, amely ma ugyan a nyugati ateista kultúrában magyarázatra szorul, de ha ő képviseli egy mediatizált és a sztárkultusz fogságában szenvedő világban, akkor arra bizony sokan felkapják a fejüket. Mert ha egy sztár mond valamit, az mindjárt más. Dalic tudatosan vagy öntudatlanul, de beszállt a kultúrharcba. (Fotó: Анна Нэсси.)
Ez a kultúrharc nagyon röviden és némileg leegyszerűsítően arról szól, hogy hol van az ember helye saját történetében. Van-e valamiféle végső viszonyítási pont, amelyhez képest az egyénnek látnia kell önmagát, ahonnan nézve az életet értelmezni lehet, avagy teljesen fölösleges bármiféle, az egyénen túli és kívüli nézőpontot keresni és feltételezni. Az ember csak önmagából indulhat ki, és csak önmagából bányászhat elő célt, értelmet és jelentést.
A nyugati kultúrharc tartalma ma abban áll, hogy a zsidó-keresztyén örökségnek mint az emberi lét végső értelmezési keretének a tagadása komoly befolyásra tett szert a nyugati világban a második világháború után, sőt már-már úgy tűnt, hogy egyeduralmat szerzett, ám mégis, épp napjainkban a történelemről szóló ateista elbeszélés diadalmenete megtorpanni látszik, s az istentelenített történelem csak nem bír a végére érni. Folyik bizony itt is egy meccs, s ebbe most Zlatko Dalic beszállt pusztán azzal, hogy nyilatkozatainak súlya van, mert egy pillanat alatt a világ közvéleményének homlokterébe került. S ez az ember nem átall Istenről beszélni foci kapcsán. Ez már majdnem illetlenség egy politikailag jól megszerkesztett szellemi világban, amelynek az a belső lényege, hogy van a normatív, vagyis ateista világkép, s ahhoz képest van a vallásos, amely kivétel és magyarázatra szorul.
Hitvalló mondata arról, hogy Istennek tulajdonítja a sikert, egy, a „felvilágosult” Európában megroppanni látszó, de valójában soha meg nem haladható világképről üzen, amelyet az úgynevezett történelmi progresszió már rég kidobott volna a kukába, ha nem bizonyulna olyan hihetetlenül ellenállónak. Ebben a világképben soha nem az ember a történelem ura, mintha bizony az esetlegességek, a véletlenszerűségek, a kiszámíthatatlanságok, a megjósolhatatlanságok, vagyis az idő alá (legyen az idő bármi is) rekesztett ember világában a történelem úgymond előre megtervezhető lenne. Nem mintha nem kellene tervezni, dolgozni, küzdeni, célokat kitűzni, de mégis, ez a világkép azon a mély belátáson alapul, hogy nincs olyan emberi tudás, erő, hatalom, képesség, amely előre láthatná a jövőt, s a történet végén mindig marad valami „többlet”, amit nem lehet előre látni. Hogy tehát minden történetnek, s még az emberi történet egészének is, van valami titokzatos homálya, amelynek a valódi tartalma, értelme és jelentése mindig csak utólag lesz megfogalmazható. A meccset le kell játszani, hogy megtudjuk a végeredményt. Vajon nem erről szól-e a foci világbajnokság is, s ilyen nézőpontból tekinthetjük akár az emberi történelem metaforájának is.
S ha Zlatko Dalic azt mondja, hogy Istennek tulajdonítja a sikert, akkor ezzel nyilván nem azt akarja mondani, hogy ők meg közben ölbetett kézzel ültek, hanem azt, hogy a történet túlmutat önmagán, s immár nem az az érdekes, amit ő és csapata tett, hanem az, ami megtörtént velük. De mégis, ebben az átláthatatlan és homályos történetben épp az átláthatatlan és homályos van megnevezne mint végső értelemadó háttér és jelentés: Isten.
Ezzel Dalic kapcsolódott a zsidó-keresztyén elbeszélés világképéhez, amely szerint az emberi léthelyzet soha sem határozható meg önmagában, mert hiszen ami történik mindig több is és más is, mint ami emberi képességek és erőfeszítések összességével előre meghatározható lenne. Ez a belátás kijelöli az ember helyét saját történetében. Nem marad más, csak az alázat, a leborulás ama végső hatalom előtt, akit szokványosan Istennek hívunk, s aki, akárhogyan is, titokzatos jelenlétével jelentést ad az emberi történetnek. Isten focizik, azaz részt vesz az ember történetében. Soli Deo gloria.
Dalic hitvallása pedig azért fontos, s azért válhat a mai kultúrharc egy emlékezetes mozzanatává, mert felhívja a figyelmet egy ma nagyrészt anakronisztikusnak tartott nézőpont igenis érvényes voltára. Úgyhogy ami engem illet, nem szívesen magyaráznám a vallásossággal, mert a mai ateista kultúrában a vallás a normatívtól eltérőt jelenti. Sokkal inkább azt gondolom, hogy épp itt az ideje rehabilitálni a zsidó-keresztyén örökség világképét mint ma is érvényes világképet. Nem úgymond „vallásos”, hanem nagyon is racionális alapon. Még mielőtt az ember végképp bálványt csinálna önmagából, s a történelem urának képzelné magát.
Nem az. Erről szól Dalic hitvalló mondata.