Tehát egy visszavonult, hatalom, befolyás és döntési jogkör nélküli exállamtitkár morózus nyilatkozatának egy részletére reagálnak most a tüntető tanárok és szimpatizánsaik? Mit akarnak ezzel kifejezni? Mit akarnak ezzel elérni?
Kínzó kérdés a kockásingingről – Mandiner
Nem a ruha teszi az embert, ám Coco Chanel megmondotta: „A luxus nem a szegénység ellentéte, hanem az ízléstelenségé.” Persze lehet vadiúj kockás ingben lázadozni, és panaszkodni, hogy nem futja már új tollra sem. A kockás ing egy olyan demagógiát testesít meg, amely enyhén szólva sem időszerű. Ráadásul kockás ingben tanítani lehet, de nem elegáns. Szegénységi bizonyítványnak jó ugyan, de nem az oktatásra szánt összegekről beszél. A pedagógustiltakozás panaszai szülőként olykor elég nehezen értelmezhetőek.
Néhány éve, amikor még dőlt a pénz olyan intézményekbe, ahol alig jártak gyerekek, kicsinyeimmel mindig a sebesülés kockázatával mentünk be a nagy mamut-iskolába, ahol azóta is sok százan tanulnak: hullott a régi épület tetőcserepe és vakolata. Mára az épület megújult, a termekben új bútorokra cserélték a régi, összekarcolt darabokat. A legtöbb teremben laptop és digitális tábla könnyíti meg a korszerű szemléltetést. Ehhez nagyon jó kis digitális anyagokat lehet találni. Vége annak az egy szerencsétlen évnek, amikor rákényszerültek az Apácai-s könyvekre, valóban jó kis tankönyvcsomagok állnak a gyerekek és tanárok rendelkezésére. Az osztálylétszámok is egyre csökkennek, nem azzal kell megküzdeni órán, hogy legalább néhány perc csönd legyen a teremben.
Persze, ott van az emberi tényező. A gyerek és a tanár. Vannak védettebb iskolák, ahol annak az egy-két kezelhetetlen diáknak a nevét minden tanár ismeri, és vannak iskolák, ahol a gyerekek nagy része lesújtó körülmények közül érkezik az intézménybe. Ahol megszokott, hogy a gyerek kezét odahaza megégetik cigarettacsikkel, s ahol a bántalmazás nem egyedi eset.
A másik oldalon pedig ott a tanár. Aki a nap nagy részében lefoglalja a gyerek idejét. Nem egy utolsó szempont, hogy mivel és hogyan. Sok tanár panaszolja a központi irányítás nyomasztó voltát, de leginkább a portfólió-írás és minősítés rendszerét. Ezt azok panaszolják, akik még nem voltak abban a helyzetben, hogy pályázáskor minden alkalommal újra kell összegezni a saját addigi munkásságot. Van, akinek ez borzasztó teher. Van, akinek minden alkalommal új öröm, mert hálára indít.
A központosítás a szülő szemszögéből egészen másként csapódik le: legalább rémi reményt adhatott a szülőnek, hogy végre van kontroll afölött, mit és hogyan csinál a pedagógus.
Gyermekeimet nagyrészt nagyszerű pedagógusok tanítják. Ám legyen csak egy, aki beviszi a magánéletének miden gondját az iskolában, fegyencteleppé változtatja az osztálytermet, a rettegés levegőjét viszi be, ahelyett, hogy a tárgya iránti szeretet lelkesedésével fertőzné meg a gyerekeket. Egy olyan tanár, akinek az órája előtt zokognak a lányok odahaza, a fiúk pedig dacukban visszasziszegnek, hogy „legyen szíves, hagyjon békén”, az nem való pedagógusnak. Pedig van ilyen. És hiába a panasz, hiába a szülői értekezleten az összes szülő felháborodott tiltakozása, ha nincs helyi szándék a pedagógus eltávolítására. Ilyenkor mit tehet a szülő? Nagyjából semmit, csak reménykedhet, hogy a külső szakmai elbírálás felfigyel a túlkapásokra.
Persze ezek után is elégedetlen a pedagógus. Elégedetlen, mert nem szeret tanítani, megmérgezte maga körül a levegőt, nincs kibékülve sem önmagával, sem a világgal. De erről legkevésbé a politikai légkör tehet.
Most jó néhányan „bekockulnak”. Enyhén szólva sem elegáns dolog, hogy miközben saját elégedetlenségükről van szó, mindvégig a diákok, a gyerekek jövőjéről beszélnek. Egyrészt nem szabadna olyanokat belerángatni, akik még nem mérhették fel teljes mértékben a helyzetet. Összehasonlítási alapjuk sincs.
A panaszok nagy része az örök sirám része amúgy is. Nincs a tanárnak lehetősége arra, hogy maga döntsön a tananyagot illetően. Igen, amikor a NAT-ot összeállították, jártam olyan alapítványi iskolában, ahol a tanárok kézzel maguk írták a tankönyvet, s azt sokszorosíttatták. Az eredmény siralmas volt, mind vizuálisan, mind tartalmilag. Aztán abban az időben, amikor rengeteg féle tankönyvet lehetett használni, előfordult, hogy a tanár megjelent egy versenyen a tanítványaival, ahol kiderült, hogy ugyanabban az évfolyamban más tankönyvből egészen eltérő anyagot tanultak a különböző iskolák tanulói. Volt, akinek esélye sem nyílt a versenyen az előrejutásban.
Pedig egyfajta versenyben vesznek részt gyermekeink: aminek a végső hajrája majd az érettségikor jön el. Egyáltalán nem mindegy, kellő felkészültséggel érnek-e el idáig, s hogy iskoláikból megkapják-e ezt a felkészülést, vagy a szülőknek anyagilag kemény összegekkel kell még kipótolniuk az iskola hiányosságait.
Az a panasz is fölmerül, hogy túl sok a tananyag. Ez részben igaz, különösen olyan tárgyak és tananyag-részek esetében, amire gyakorlatilag nincs szükségük az érettségiig. Nem hiszem, hogy hatodikban a házépítési technológiák bemagolása hasznosabb, mintha leülnének, és valami egyszerű vackot barkácsolnának saját kezükkel, nagy lelkesedéssel. Ugyanakkor felsőbb osztályokban nem csak sóhajtozó elnyomott fiatalok tanulnak, de olyanok is, akik személy szerint igénylik a nehezebb, izgalmasabb tananyagot. Csak emlékezzünk vissza, mennyi tudásvágy volt bennünk is a középiskolában. A valaha legnagyobb tudósok bölcsőjeként híressé vált magyar iskolák mára úgyis csak árnyékai önmaguknak. Kár lenne további faragásokkal egy szintre hozni a nyugat-európai, vagy amerikai átlagiskolákhoz.
A tudás és a tanulás igenis jó lehet, ehhez kellenek azok a pedagógusok, akik önnön lelkesedésüket át tudják adni tanítványaiknak. Aki aztán nehéz egyetemre kerül és nem afféle zabhegyező álintézménybe, az csodálkozva emlékezik vissza: ez is volt valami? Hiszen a gimnázium felkészít egy sokkal durvább tanulási folyamatra, ahol a többszörösét kell nagyon rövid idő alatt elsajátítani és alkalmazni.
Végül pedig azt is panaszolják, hogy szegény gyerekeknek négyig ott kell maradni az iskolában, mert olyan sok órájuk van. Ez az aprócska csúsztatás jól jellemzi az egész pedagógus-csörte kommunikációját. Az igaz, hogy megpróbálták bevezetni a teljes napos iskolát. A dolog nem sikerült, ebéd utánra nem szoktak órákat betenni, csak szakköröket, különórákat. A gyerekek nem azért maradnak négyig az iskolában, mert tanóráik vannak késő délutánig, hanem azért, mert a szüleik addigra tudják elhozni őket. Akit korábban hazavárnak, vagy haza tudnak vinni, az mehet tanítás után.
Tavaly az egyik szakkörre egyedül kisfiam jelentkezett. A többi gyerek füle hallatára a tanár azt mondta neki: „Még szerelemből sem tartok egy gyereknek szakkört.” Szerintem inkább ilyen szerelemből, a pedagógia iránti szerelemből kellene bizonyítani, és nem kockás ingből. És hálás vagyok gyermekeim tanárainak, hogy távol tarják magukat a kockás inges bohóckodástól.
Hozzászólások