A szibériai nyarak nagyon rövidek, májusban tűnik el a hótakaró, és szeptemberben már vissza is térnek a fagyok a tajgára. Ezen a vidéken találtak rá 1978-ban egy családra, aminek hat tagja negyven évig nem találkozott más emberrel.
1936-ban az akkor még négytagú család némi vetőmagot vett magához, és bevetették magukat a tajgába. Likov feleségével, Akulinával indult útnak, velük tartott kilencéves fiuk, Szavin és kétéves lányuk, Natalia. Két kezükkel építettek kunyhót, és teljesen elszigetelődtek a többi embertől. Még két gyerek született a vadonban, 1940-ben Dmitrij és 1943-ban Agafia, ők soha nem láttak embert a családjukon kívül, és a kisgyerekek csak annyit ismertek a külvilágból, amit szüleiktől hallottak. A család legfőbb szórakozása azt volt, hogy mindenki elmesélte, mit álmodott.
40 évig élt elzártan egy szibériai család - index.hu
Ki nem gondolt volna már arra, hogy valami másba kezd, otthagyja megszokott életét, kiszakad a hétköznapok mókuskerekéből? Legalább néhány hónapra zarándoklatra megy, fafaragást tanul, vagy elmegy hegyi pásztornak... Karp Likov és családja 1936-ban nemcsak politikai, de teológiai értelemben is azt mondták, hogy többé nem merülnek bele az „itt és most”-ba.
Nemet mondtak arra a szituációra, amelyben hosszú történelmi üldöztetés után - újra szembetalálták magukat egy hatalommal, a bolsevik hatalommal, amely még inkább ráerősített az üldözésre - ezzel a 20. századra maroknyi kisebbségre zsugorodó ortodox hívő közösséggel - az ószertartásúakkal, ahová Likov családja is tartozott.
A család negyven évig élt az erődben, cipők, ruhák, háztartási eszközök nélkül. A sok viszontagság, éhezés, hiányos táplálkozás miatt, kis idővel a geológus csoport felbukkanása után és az orvosi segítsége ellenére a három felnőtt gyermek szinte egy időben halt meg. Az idős Likov még tíz évet élt a tajga belsejében. Agafia, a fialabb lány, aki soha senkivel sem találkozott szülein és testvérein kívül 1978-ig, egyedül is vállalta, hogy nem mozdul kicsiny kunyhójuk életterétől. 
Vajon tudta a fiatal házaspár az önkéntes száműzetés kezdetekor, hogy mit vállal? Gondoltak a gyermekeikre is, amikor kivonultak a világból? Az apa és anya szempontjából még néven nevezhető ez az exodus, amikor a diktatúrától, a halál kényszerének börtönétől akartak megszabadulni így, de a gyermekek küzdelmeit látva nehezebb megérteni... A fiú nemcsak egyszerűen vadász lett, hanem a hóban-fagyban való életet is nagyon bírta. Mit nyertek a „jégbolygó” gyermekei, akik érzelmileg valószínűleg többet szívtak magunkba a 25 m²-es kalyibában, mint mai kortársaik? És mit veszítettek gyermektársaság nélkül?
A kivonulásnak, a nemet mondásnak persze különböző fokozatai voltak és vannak. Ez a fajta lemondás nem nevezhető sem jámbor próbatételnek, sem hangos demonstrációnak. Nem a külvilágnak szólt. A lemondás legmélyebb lényege nem merül ki társadalmi téren. Valójában a félelmetes szibériai tájjal együtt jelenik meg a kiskert leírása, a nyírfakéreg, az anya áldozata, amely mögött számomra ott van a Biblia, mert a lemondást nem lehet szekularizálni. Az exodus, ahogy a Bibliában áll előttünk, sohasem csak nemeket tartalmazott, nem valaminek a végét jelölte, hanem új kezdetet.
Ha valami szépséget keresek Karp Likov és lánya túlélésében, akkor az a durva, kietlen körülmények ellenére való folytatás. Ott maradtak, ahol azelőtt. Vajon mi el tudjuk-e még szánni magunkat valamire ilyen erős szívvel, vagy a lemondás, mint lelki és testi erőfeszítés, úgyis értelmetlenné vált?
Karp Likov és családja története a diktatúra sötét fejezete volt. Ebben az értelemben nem szabad, hogy újra megismérlédjön. De a jóléti társadalmak most nemcsak egy idegesítően kontrasztos képet kaptak ajándékba Szibériából, hanem tanulság is, hogy az agyonterhelt, technicizált mai ember sem folytathatja úgy, hogy elmenekül a másik szavai, betegsége, boldogsága, boldogtalansága elől. Ebben az esetben a lemondás azt is jelenti, hogy mégsem menekülhetünk el egymás elől.
Vajon arányos-e hozzám most minden, ami van? - teszi fel József Attila a kérdést, s amikor elolvastam azt a cikket, ez a kérdés jutott először eszembe. Vajon arányos-e hozzánk, hogy csak a szenvedést látjuk a világból, de az elköteleződést nem? Arányos-e, hogy az élet adott köréből való minden áron való kitörni-akarás ma szinte csak a fogyasztás nyelvén értelmezhető? Arányos-e hozzám, hozzánk, ami van?
Hozzászólások