...magyar és izlandi szurkolók együtt sütkéreztek a tengerparton.
Van abban valami bájos ellentmondás, ahogyan ebben a „nemzetek utáni konstellációban” (Habermas) nemzeti alapú nemzetközi sportversenyek nézettségi csúcsokat döntögetnek. A nézettségi ráta ugrásszerű növekedése nyilvánvalóan nemcsak a sportnak szól, hanem annak, hogy a nemzeti válogatottak azonosulási lehetőséget kínálnak föl azoknak is, akik különben az életben nem érdeklődnek sportversenyek, adott esetben a foci iránt. Meg lehet élni az állítólag már nem, avagy alig-alig létező kollektív nemzeti identitást.
Az ellentmondás szimplán az, hogy míg a ma domináns beszédmód, avagy mondhatjuk úgy is, hogy a politikai korrektség beszédmódja folyton folyvást az elvont, univerzális, nemzetek fölötti embert tételezi, addig a nemzeti alapú világversenyek mindennél nyilvánvalóbban cáfolják egy olyan korszak beköszöntét, amely úgymond már maga mögött hagyta a nemzetekre tagolt emberiség képét.
Ha ez valóban így lenne, akkor a nemzeti alapú világversenyek soha nem tudnának a világesemény szintjére emelkedni. Csakhogy ami ezekben a versenyekben humanizált formában megvalósul, az éppen az a sokszor letagadott, vagy a jelentőségében fel nem mért mélységű tényállás, hogy bizony az emberiség nagyon is körülhatárolt, sajátszerű kollektív identitásokra tagolt, s az egyéni identitás egyik tartóoszlopa éppen a kollektív identitásban való részvétel.
Ha valaki ezen megdöbben, avagy csodálkozik, akkor valamit nagyon nem ért.
Kívülről nézve tényleg úgy tűnhet fel, mintha valóban emberek tömegei hibbannának meg egy pillanat alatt egy focimeccs hatására. Ki így, ki úgy. Az viszont nyilvánvaló, hogy van valami mélységes érintettség itt, ami még azokat is bevonja az eseménybe, akik amúgy egész életükben nem néztek végig egy meccset sem.
Valóban elment a józan ész? Dehogy. Ugyan már. Sokkal inkább arról van szó, hogy egy nemzeti alapú nemzetközi sportverseny az amúgy továbbra is meglévő kollektív identitások humanizált küzdelme. S az a szimpla tény, hogy a győzelem örömöt ad, a vereség meg gyászt idéz elő, pontosan jelzi azt a mély és meghaladhatatlan valóságot, hogy bizony a nemzeti identitások létét az emberiség történetének mai szintjén legalábbis nem lehet nem létezőnek tekinteni.
Úgy tűnik, hogy a nemzet továbbra is az egyik legfontosabb identitásalkotó azonosulási keret, s ellentmondásos módon ezt éppen egy ilyen nemzeti alapú nemzetközi verseny tudja mindennél érzékletesebben bizonyítani egy olyan Európában, amely a „józan észre” hivatkozva hajlamos elhitetni önmagával, hogy a nemzeti alapú tagoltságnak immár vége, s a föderális Európában megjelenik az új korszak, a nemzetek felettiség korszaka.
A valóság ezzel szemben az, hogy amilyen nehéz szabatosan, fogalmilag meghatározni, hogy miben is áll ez a nemzeti alapú identitástudat, olyan nehéznek bizonyul annak meghaladása. Lehet azon rágódni, hogy ez jó-e vagy sem. Viszont látni való, hogy az a szinte pszichózis szintű tömegreakció, amely a versenyt övezi, messze nem csak a fociról szól, hanem itt bizony megmozdul maga a történelem, s nyilván az identitáshagyományoktól függően, emlékeket hív elő. Innen ez a meghökkentő, ellentétes mozgású felhevültség, amely például a magyar csapat szereplését is kíséri.
Ettől kezdve eléggé megmosolyogtatóan naivnak tűnik a jelenség értelmezése a napi politika szintje felől. Sokkal mélyebb, történelmi mélységű összefüggésekről van itt szó. El lehet azon vitatkozgatni, hogy a nemzeti identitásoknak van-e még értelme, valamint azon, hogy a politika a sajátszerű csoporttudatokat miként használja, ám ahhoz kétség nem férhet, hogy egymástól elkülönülő kollektív identitások léteznek még akkor is, ha amúgy az egységes, nemzetek fölötti emberiség eszméje fogalmilag könnyűszerrel megalkotható.
Ettől még ez a konstruált univerzalizmus messze nem a valóság. Ha az lenne, egy ilyen nemzeti alapú nemzetközi verseny jóformán az értelmét vesztené, s tényleg csak a sportág rajongóinak az ügye lenne. Az a helyzet viszont, hogy egy ilyen verseny nemzeti alapú azonosulási kereteket kínál fel Európa-szerte százmilliók számára. Mondom, a dolog pikantériája pedig az, hogy történik mindez egy olyan Európában, amely állítólag már meghaladta a nemzetekbe zárt kollektív identitásokat. Nem haladta meg.
De lehet egy ilyen nemzeti alapú nemzetközi versenynek jó üzenete is. Nem csak az, hogy a nemzeti identitások meghaladása ma illuzórikusnak tűnik, hanem az is, hogy ezek küzdelmét talán humanizálni is lehet. Nem feltétlenül a nemzeti identitások felszámolása az egyetlen út ahhoz, hogy az európai történelem tragikus eseményei ne ismétlődhessenek meg. Talán létezhet egy olyan forgatókönyv is, amely az európai egység megvalósításának a lehetőségét nem a nemzeti identitások illuzórikus meghaladásában látja, hanem pont abban a felismerésben, hogy ezen identitások, a történelem mai szakaszában legalábbis, felszámolhatatlanok. Nem a létüket kell tagadni egy elvont univerzalizmus jegyében, hanem a kollektív identitásokat kell beemelni a közös Európába.
Magyar és izlandi szurkolók együtt sütkéreztek a tengerparton...Nekem ez tetszik. Ezt az Európát szeretem.
Hozzászólások