...a százhetvenegy évvel ezelőtt a pesti utcán elkezdődött és másfél év után a világosi mezőn elbukott küzdelem mára úgy íródott a magyar lelkekbe, mint nemzetünk egyik legszebb emlékű forradalma és szabadságharca. Amikor az évfordulón összegyűlünk, és újramondjuk a történetet, akkor magunk is azonosulunk ezzel az emlékezettel, és igyekszünk azt úgy átadni a következő nemzedékeknek, ahogyan magunk is kaptuk azt.
Máté László: A nemzeti ünnep lelki dimenziója - reformatus.hu
Mi magyarok megszokhattuk már, hogy nemzeti ünnepeink kapcsán különféle értelmezési kísérletek látnak napvilágot. Természetesen március tizenöttel sincs ez másként: a szónok, vagy éppen a véleményformálás vágyától vezérelt újságíró elmondja, mit kell gondolnunk az ünnepről magáról, mit üzen a mai magyaroknak az ünnep, mit követelnének ma a márciusi ifjak, és még sorolhatnánk. Ahhoz is hozzászokhattunk, hogy nemzeti ünnepeink unalmasan és végzetesen átpolitizáltak, kötelezően alkalmazandó panelekkel, homlokegyenest ellenkező következtetésekkel. Így hát nem csoda, ha sokan inkább nem kívánnak részt venni az ilyesfajta „ünneplésben”, hiszen számukra az ünnep valódi tekintélye veszett el, talán végzetesen, visszafordíthatatlanul.
Mindenki másként ünnepel. Akad, aki meggyőződésből valamely zászló alá csatlakozik, más megcsömörlik, és a barátait, családját, kertjét választja, ám ettől még érzékeny a haza és a nemzet dolgai iránt.
Te hogyan ünnepelsz, s miért? S miért mégis?
Én azért ünneplek, mert magyar vagyok, s ehhez a hazához tartozom. Kötelességem az ünneplés, s kötelességem, hogy gyermekeimet is erre bátorítsam. Kellenek a kapaszkodók, a gyökerek, kellenek a hősök, a legendák. Az igazak. Anélkül, hogy valamiféle spirituális értelmet keresnék a százhetven évvel ezelőtti történésekben, vagy héroszokat faragnék a szereplőkből, tettük csodálni való és tiszteletet parancsoló. Jó felnézni rájuk, erőt meríteni belőlük – s a nemzet mindig ezt tette, amikor elnyomatást élt meg, amikor kokárdáért, Talpra magyarért ütés járt, amikor megpróbálták elhazudni, vagy éppen ellopni a történelmét.
Ünneplek, mert büszke vagyok a hazámra: a kitartására, a bátorságára, az elszántságára. Arra, hogy előbb-utóbb mindig elérte, amire vágyott. Ha kellett, reformországgyűléseken, ha kellett, csatatéren, máskor a némaság ellenállásába kapaszkodva szólt, harcolt, tűrt, kivárt, hogy a megfelelő pillanatban győztessé lehessen.
Ünneplek, s tudom, nem vagyok egyedül.
Történjen bármi, az ünnep értelme, szépsége, ereje nem veszhet ki a szívünkből.
