Higgyünk az isteni segedelemben tovább…
Nagyapám szavai 1945-ből
Éjszaka tömöttre fagyott odakinn a hó, a gyerekek látták a jégvirágos ablakon keresztül is, hogy szikrázik, ahogy a téli nap fénye megcsúszott rajta. Kinyitották résnyire az ablakot, kicsit megborzongtak, a három lány kényesen felkiáltott. A fiúk egymásra néztek: már tudták, mi következik. Sándor volt az első, aki kiugrott mezítláb, egyetlen nadrágban a hóra, aztán félénkebben követték a többiek. Laci maradt utoljára, ő volt a leggyávább mind között. Neki ez az egész végtelenül gyerekesnek tűnt. Színésznek készült, nem volt ínyére az ilyen erőfitogtatás. Végül mégis kimászott, ahogy mezítelen talpa a jeges hóra érve szinte odaégett, máris megbánta, hogy gyáva volt bent maradni.
A lányok sikoltoztak az ablakban, Sándor elsőként ért a kert végébe, s máris futott is vissza. Testvéreit egyenként megpaskolta, ahogy melléjük ért. Mire mind az öt fiú visszakerült a házba, mindegyiket egy nagy tenyeres várta. Édesanyjuk széles mellével, nagy termetével ott állt az ablakban, s minden különösebb indulat nélkül osztotta pofonjait az érkező hősöknek.
Jolánkának aztán mindegyik fiúhoz volt egy-egy jó szava. Megsimogatta a kisebbek fájó talpát, felnőttesen csóválta fejét. Törékeny kezében a fiúk nagy, kivörösödött lába melegedve megpihent. "Tüdőgyulladást is kaphattok", suttogta. Végül mindenki felöltözött. A nyolc gyerek apja is kikecmergett ágyából. Mindennapos szertartás szerint megállt a küszöbön, és az este kifordítva hagyott ingét először fonákján vette fel, majd levette, és rendesen felhúzta. „Több szerencséd lenne, ha nem mennél a kocsmába”, jegyezte meg epésen dédanyám, majd elvonult nagy termetével a konyhába. Ebédre egyszerű ételt készítettek, vacsorára tartogatták a friss malachúst, az előző nap készített kolbászt és hurkát.
Délután fát állítottak. A fiúk gyorsan dolgoztak, a szülőknek már nem is kellett segíteni. Mire dédanyám elmosogatott a lányokkal, már minden kész volt, Sándorék fel is díszítették almával, dióval. A lányok a szobából kihozták a korábban elkészített szaloncukrokat. Rejtekhelyen volt eddig, nehogy az örökké éhes fiútestvéreik megtalálják, és még az ünnep előtt megegyék. A gyantaillatban rögtön különös kedvük lett, Sándor még a reggeli rosszalkodását is megbánta, és szinte dorombolt, ahogy odabújt párnás édesanyjához. „Ugye nem haragszik, édes anyukám”, hízelgett, mire édesanyja megpuszilta a szinte felnőtt gyermek fejét. „Ej, te fiam, te fiam”, mondta csöppet sem mérgesen. Nagyanyám, Jolánka mosolyogva figyelte őket, aztán kicsit összeszorult a szíve, és lopva belepillantott a megszakadt foncsorú tükörbe. Meghúzta az orrát a két ujjával. Remélte, hogy ettől egy kicsit keskenyebb lesz. „Szörnyű nagy az orrom”, gondolta.
A kalács édeskés illata betöltött mindent, mikor felmosták a konyhát, aztán készülődtek, öltözködtek. Mire megsült a kalács, ideje volt elindulni a templomba. Magócs tiszteletes úr szépen prédikált, de Jolánka mindvégig úgy érezte, mintha hátulról szúrná egy tekintet, egy nagyon fontos tekintet a tarkóját. Feri egészen biztosan odafenn ül, a széles karban. Olyan nagy, olyan magas. Talán soha nem akar vele szóba állni. Egy ilyen kislánnyal, akinek még a haja is hosszú, és varkocsba kell fonni…
Csak kifelémenet, a sötét utcában látta őt. Elszorult szívecskéje ismét. Nem szól hozzá az a nagyfiú, pedig úgy szeretné, ha csak egy kicsit ránézne. A templom előtt hangos szlovák beszélgetés folyt az egyik oldalon, a másikon német szavakat morzsolgattak az idős asszonyok. Jolánkába kétfelől belekarolt két húga, így mentek hazafelé. Már várták a zenészeket, akik ilyenkor a kalácsért húznak egy-két nótát az embernek.
Nagy várakozással bújtak az ágyba, másnap még többen lesznek majd a templomban. Jó ilyenkor előre tervezgetni. Másnap mutatják be az új népszínművet. Még sutyorogtak a sötétben, néha felkacagtak, s a fiúk mérgesen szóltak rájuk, mert volt, akit felriasztották álmából. Aztán elcsendesedett a ház, szú percegett hangosan a régi komódban.
Sándor ébredt fel elsőként a zajra. Valami eltorzult emberi panaszhangot hallott. „Nem félek”, bíztatta magát, de azért érezte, ahogy egészen a lábujjáig eltölti az iszony a síri hangra. Felkeltette a többieket, s most mindenki egyre jobban hallotta: „Jaj, de hideg van, jaj!”, s aztán a rettenetes vacogást. Bebújtak a csizmájukba, kabátot kanyarítottak magukra, s kimerészkedtek az éjszakába. A hang a kútból érkezett, s ahogy rohanvást odaértek, petróleumlámpát tartottak a kút szájához, már tudták, az öreg mami az. Szegény, megbomlott eszű öregasszony beugrott a kútba, de elakadt. Még beleesni sem tudott szerencsétlen. Azt a vacogást hallották, ahogy visszhangzott benn a kút belsejében. Mamit kiszabadították, a lányok szaladtak közben takaróért, vizet melegítettek, s hamarosan az öreg mami ismét ágyában feküdt öregszagú régi szobájában.
Jolánka sóhajtva bújt ágyba. Sajnálta mamit. Úgy érezte, nem tud eztán elaludni. Ferire gondolt, vajon ő ilyenkor mit csinál? Hogy él egyáltalán? Ők szebb házban, könnyebben élhetnek, mert az édesapja vasúti tiszt, és nem egy szegény, nyolcgyerekes szabó. Vajon ránéz-e valaha?
Feri mélyen aludt ágyában, s nem tudta, hogy néhány év múlva, egy hosszú háború nehéz éveit követően, mesze a szülőfalutól a karácsony mégis igazi lesz. Idegen faluban, de lesz karácsonyfa, lesznek ajándékok a fa alatt a két kicsi lánynak. „Higgyünk az isteni segedelemben tovább” írja majd azon a karácsonyon.