Nincs olyan hatalom, amely ne eszmeileg akarná indokolni és megalapozni önmagát. Azt semmilyen hatalmi törekvés nem mondhatja önmagáról, hogy azért akar hatalmat, mert a hatalom önmagában jó, hiszen az biztosítja a másokkal szembeni önrendelkezés képességét. A hatalomnak mindig „küldetése” van, mégpedig valamilyen magasztos eszme, érték megvalósítása érdekében. Egy hatalom addig sikeres, míg az az eszme, amelyre épül sokak számára hihető, amellyel azonosulni lehet. Csak van egy probléma: az eszmék megfoghatatlan természete..
Ha lenne olyan eszme, amelyről mindenki számára egyértelmű módon bizonyítani lehetne, hogy az a „végső és objektív igazság” foglalata, akkor az az eszme, idea, érték nem lehetne különbözőhatalmi törekvéseket eszköze, hiszen nyilvánvaló lenne, kinek van igaza, s kinek nincs. Csakhogy nincs ilyen eszme. Egyetlen eszméről sem lehet mindenki számára nyilvánvaló objektivitással bebizonyítani, hogy az maga a végrévényes és teljes igazság. A mindentudás elérhetetlen. Ezért a hatalmi harcok csak ritkán jelennek meg a maguk nyerseségében, legtöbbször leplezik önmagukat valamely magasztos eszmével.
A második világháború utáni nyugaton ez a bűvös eszme az „értékközösség” eszméje, amelyre a liberális világrend épül. Természetesen ennek az eszmének is az a sajátossága, hogy igyekszik önmagát úgy beállítani, mint valami végső instanciát, hivatkozási alapot, amelyre a hatalom épülhet.
Csakhogy az a probléma, hogy az „értékközösség” eszméje önmagában ugyanolyan képlékeny, mint bármely más eszme. Végső tartalmának objektív és mindenki számára evidens megragadása lehetetlen. Ezért a kérdés mindig az, hogy ki rendelkezik azzal a hatalommal, amely meghatározza az „értékközösség” eszméjének konkrét tartalmát?
Mert addig még rendben van a dolog, hogy az értékközösség azon társadalmak közössége, amelyek azonosulnak olyan értékekkel, mint emberi jogok, demokrácia, szabadság. Ám ezek az eszmék is önmagukban megfoghatatlanok (de nem értelmetlenek), s abban a pillanatban, amikor a gyakorlatba kell átültetni őket, elkerülhetetlenné válik az értelmezés kérdése. Meg kell tudni mondani, hogy mi a demokrácia, az emberi jogok, a szabadság konkrét tartalma, különbséget kell tenni demokratikus és nem demokratikus, jogállami és nem jogállami között. A probléma az, hogy egy eszme lényege az eszmeiségében rejlik, s abban a pillanatban, ha egy elvont eszméből következtetéseket kell levonni, a gyakorlatba kell átültetni, s az eszmét meg kell valósítani, akkor egy és ugyanazon eszméből levezetve sokféle végeredmény születhet. A hatalom kérdése mindig abban áll, hogy egy eszméből milyen következtetések vonhatók le, s ezt a folyamatot ki határozza meg.
Európában erre találták ki a jog intézményét. Egészen különös, hogy Európában, amely ugye államok értékközössége, az eszmei alapok értelmezéséről a jog dönt. Ennek az a funkciója, hogy a jog tűnt fel képesnek megteremteni azt a képzetet, hogy bizonyos, amúgy eldönthetetlen eszmei-elvi kérdésekben nem emberek döntenek, hanem valami végső, megfellebbezhetetlen „emberek feletti” végső instancia. A jog. Végül is, ha már nem lehet Istenre hivatkozni, akkor is kell valami megkérdőjelezhetetlen hivatkozási alap, amelyre masszív hatalmi törekvéseket építeni lehet.
Úgy tűnik tehát, hogy a mai európai „értékközösség” eszméje miközben képviselői egyetemesnek igyekeznek azt feltünteti, valójában nagyon is körülhatárolható érdekeket leplez. Miközben retorikus szinten a liberalizmus élteti a sokszínűséget, valahogy az értékközösség eszméjének értelmezési szabadsága eleve kizárt. Abszurd módon, önmagának ellentmondva, így születik meg a szabadság eszméjére épülő liberális diktátum, az értékközösség eszméjének értelmezési monopóliuma, amelynek eszköze a jog.
Így eshet meg, hogy az európai „értékközösség” nagy elvi-eszmei kérdéseiben a jog dönt. Bíróság.
Csakhogy miután a jog mögött is emberek állnak, a jog eszméje sem képes a végső megkérdőjelezhetetlenség képzetét garantálni. Az európai értékközösség komoly kihívások előtt áll.