„Egy nagyon emblematikus eset: egy mese dramatizálásának szereposztását sorsolással döntöttük el, a mi Pistikénk nem a főszerepet kapta. Menetrendszerűen jött is az őrjöngés, káromkodás, tankönyvcsapdosás, tolltartó-hajigálás, falrugdosás, gyűlölködés, füzettépés. Óra után a sorsolás győztese odajött hozzám, és ő, aki mérhetetlenül örült a szerencséjének, lelkes és büszke volt, hogy főhőst alakíthat, visszaadta a szerepét.”
A fenti idézet már több mint három éve került ki a hálóra, maga a blog, ha jól látom, pedig már egy éve inaktív. Nem véletlen, hogy mégis ez az írást szemlézték róla a minap. A problémát egy gyakorló pedagógus írja le: mit kezdjen az olyan növendékkel, aki kilóg a sorból, mert az osztálytársaihoz képest különleges fejlesztés járna neki, ennek viszont személyi és fizikai akadályai vannak.
Az írás két dolog miatt szúrt szemet: egyrészt a szerző szakít a ránk kényszerített pc (pedagógiailag korrekt – bocs) nyelvezettel és nevén nevezi a bajt, másrészt tűpontos leírást ad az egyik legégetőbb iskolai problémáról.
A szöveg felosztásából látszik, hogy a tanár blogger régóta rágódik a problémával, alaposan körüljárta minden aspektusból. Az alábbi alcímek köré csoportosítja tapasztalatait:
1. A Pistikéket nem lehet megúszni
2. Körülöttük forog az osztály
3. Diktatúra kicsiben
4. Mindenki rosszul jár
5. Sokkal nagyobb a tét, mint gondolnánk (tanuláshoz való jog csorbulása, viselkedés kultúra erodálódása és az értékrend torzulása)
6. A szemem előtt mentek tönkre – és végül a szomorú summázat:
7. Nem az lesz belőlük, akik lehettek volna – mármint azok, akikre a tanáruknak Pistike miatt kevesebb idő jutott
Érdemes az egyébként rövid bejegyzést végigolvasni, mert nem a Pistikék vagy szüleik kárhoztatásáról szól, hanem arról, amiről túlságosan keveset hallunk: mi lesz a maradékkal, a többséggel, akiknek egy íróasztalon megszületett döntés miatt integrálniuk kellene Pistikét, de ezt (vagy azért, mert több Pistike van, mint amennyit még magukhoz húzhatnának, vagy azért, mert a Pistikékre fordított plusz időt tőlük kellett elvennie a tanáraiknak) nem sikerült teljesíteni. Az eredeti célkitűzéssel ellentétben ők pistulnak bele (másodszor is bocs) a körülményekbe.
Két dolog miatt elkeserítő a helyzet. Egyrészt az integráció politikai felhangjai miatt. Mint minden másra, erre is rátelepedett a politika: a progresszív, haladó szellemiségű ember integráció párti és pont. Aki kritikát fogalmaz meg, az szegregáció párti, slussz-passz. Ennek legszélsőségesebb példáját az görög-keleti egyházi próbálkozás adta, amikor fenntartásukba vettek volna egy halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekből álló telepi iskolát, de a jogvédők az iskola megszüntetése és a diákok szétterítése mellett törtek lándzsát. A hátrányos hátterű diákok azóta igyekezhetnek lépést tartani a saját szobával, íróasztallal, tanultabb szülőkhöz született társaikkal. Mert az egyházi próbálkozás lángját az ellenszél gyorsan elfújta.
A másik aspektusa Pistike történetek ezen az utóbbi, felekezeti ponton kapcsolódik az integráció mítoszához. Az egyházi fenntartású iskolákat folyamatosan éri a szegregáció vádja, mert a beiskolázási szempontrendszerükben érvényre juttathatják a szülők státuszát az iskolát fenntartó gyülekezet életében. Ezt számtalan alkalommal vágták már a fejünkhöz úgy, mintha az egyházi fenntartású iskolahálózat eleve a szegregáció céljával jött volna létre. Ezt legutóbb egy szomszédos település polgármestere jelentette ki nekem így: azért ad az állam egy egyházi iskolában tanuló diák után magasabb támogatást az állami rendszerben tanulóhoz képest, mert a fehér bőrű, jómódú keresztyén középosztályt preferálja. Holott az ok sokkal prózaibb: ezek az iskoláink legtöbb esetben évszázadokon át a mi fenntartásunkban működtek, csak 1948-ban elvették tőlünk. Amikor lehetőség nyílt, akkor pedig visszakértük őket. Az viszont további posztokat érdemelne, hogy valóban többszöröse-e egy egyházi iskolás támogatása az államiban tanulóhoz képest.
Azért a társadalmi változásért, ami az egyházi iskolák államosítása és azok újraindítása közötti időszakban eltelt, fura dolog az egyházakat vádolni. Országos összevetésben pedig már korántsem annyira jelentős a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű, vagy sajátos nevelési igényű diákok aránya a két rendszer között.
De a fő kérdés továbbra is ez marad: mi a Pistikék, Zsuzsikák, Misikék és a többiek érdeke? Ki meri megfogalmazni? Mik a tabuk? Meddig hagyhatók magukra a tanáraink? Csak mellékesen a sokadik kérdés: aki a bejegyzést írta, ugye nem azért nem írt már jó ideje, mert azóta elhagyta a tanári pályát?
Ezek után jöjjön az eredeti szöveg.