Pedagógiai krízis. A valós helyzetről adott látlelet. Mert sokféleképpen lehetne most reagálni, és biztosan sok helyen jól is kezelik a dolgokat. De én sajnos nem ezt látom. És tudom, még nagyon kevés idő telt el… Amit most tehetünk, amit tehetek, hogy a „diagnózis” mellett valami cselekvést, választ keresek. Ez pedig a krízis kimondása mellett a remény és az abból fakadó cselekedetek.
Krízis és reménység - parokia.hu
Lassan már a második hét végén járunk, mióta bevezették a tantermen kívüli digitális munkarendet. Nem volt idő még arra sem, hogy ízlelgessük a szavakat. Nem lehetett felkészülni, próbálgatni a digitális távoktatást, mert rögtön minden élesben ment.
Úgy tűnik – bár még csak az elején járunk az új időszámításnak -, hogy a mérleg nyelve a félelem, a túl sok, a jaj, mi lesz és a többi megválaszolhatatlan kérdés felé mozdul. A folyamat valamennyi résztvevője szorong – erről ír Thoma László a parokia.hu oldalon megjelent írásban.
Szorong a pedagógus, mert úgy érzi: erőn felül kell teljesítenie. Még többet, még jobban, mint eddig. Érzi a rá nehezedő elvárások súlyát. Nyilván – mivel nincs még tapasztalata -, nem tudja pontosan felmérni, hogy az általa kiadott anyag elsajátítása és a feladatok megoldása mennyi időt igényel. Inkább egy kicsivel többet, mint véletlenül kevesebbet – gondolja, miközben reggeltől estig ül a gépe mellett, de legalábbis ugrásnyi távolságra tőle. Hiszen bármikor bárkinek lehet kérdése, amire válaszolni kell. Kihez is fordulhatna a diák és a szülő, ha nem a tanárhoz? A telefon egyfolytában jelez, hogy e-mail érkezett vagy egy újabb üzenet. A lelkiismeretes tanár pedig rögtön ott hagy mindent, amivel addig foglalkozott és siet segíteni. Küzd az érzéssel, hogy nem elég jó, nem eléggé profi, amit és ahogyan ad és nincs olyan visszajelzés, ami könnyebbé tenné a rá nehezedő terhek viselését.
Szorong a diák, mert érzi ő is a felelősség súlyát. Tisztában van azzal, egyáltalán nem mindegy, hogy ebben a helyzetben mit tesz, hogyan viselkedik. Talán még inkább érzi: ha lemarad, elmarad, nem tud pótolni később. És miközben gyűri az anyagot, nincs lehetősége arra - hiszen nincs is rá idő -, hogy megossza a kétségeit, a nehézségeit. Nem tud – mint egyébként az iskolában -, fellélegezni a szünetek alatt, cinkos mosollyal összekacsintani a többiekkel.
Szorong a szülő, hiszen ő nem tanár. Úgy érzi, ő nem is tud tanítani. Főleg a saját gyerekét nem. Zsonglőrködik az idővel, próbálja jól beosztani, hogy mindenre jusson, ami fontos, amit meg kell tenni, el kell végezni. Először a gyerek, a tanulás, azután a saját munka. Vagy legyen fordított a sorrend: mire a gyerek felkel, a saját munka egy része már elvégezve, a többi majd este, amikor a gyerek ismét alszik? Vagy párhuzamosan a kettő? Ez szinte lehetetlen.
Alapélményünk a szorongás és ebből fakadnak cselekedeteink. „Az alapfeltételezésem, hogy a legnagyobb baj, a legfőbb motiváció most a konstans, kollektív szorongás.” – írja Thoma László. Legtöbben eddig jutunk el. Kimondjuk a diagnózist. Körbe járjuk a helyzetet, a problémát, nézegetjük minden oldalról, hátha valahol fogást találunk rajta.
Mi más következhetne még? Milyen erő tudná elmozdítani a mérleg nyelvét? „A remény és az abból fakadó cselekedetek.” Abból a helyzetből, amibe belekényszerültünk, egyedül az segíthet ki, ha felismerjük: nem váltunk tehetetlenné, cselekvésképtelenné még most sem. Sok mindent elvett tőlünk az az állapot, amiben vagyunk, de nem mindent. Nem vette el a választás lehetőségét. Arról mindenképpen dönthetünk, hogy teszünk-e valamit, ami oldja a szorongást? Mondunk-e egy-egy bátorító szót, ami azt fejezi ki: tudom, hogy nehéz, veled vagyok? Adunk-e visszajelzést arról, hogy értékeljük a másik erőfeszítéseit, hálásak vagyunk érte? Engedünk-e teret annak a reménységnek, hogy egyszer vége lesz a nehéz napoknak? Ha majd vége lesz és újból közel leszünk egymáshoz, előttünk áll majd a következő nagy kérdés: mindazok után, amit átéltünk, hogyan tovább?
Hozzászólások