Szeretettel várjuk a református testvéreket és minden érdeklődőt a szombathelyi református templomtorony alapkő-letételi ünnepségére.

Tornyot rakunk – szombathelyref.hu

Holnap lesz és én még mindig alig hiszem el, hogy igaz lehet. 1938-ban fejezték be és szentelték fel a szombathelyi református templomot a papköltő Bódás János lelkipásztorsága idején, aki első megválasztott lelkésze volt a gyülekezetnek. A reformáció bár körüljárta e tájat, de magát Szombathelyt, a későbbi megyeközpontot elkerülte lévén a város a győri püspök itteni személyes rezidenciája. A reformáció aranykora, s egyben a dunántúli reformátusság szellemi központja mintegy fél évszázadig a ma Ausztriához tartozó Németújvár volt, a Batthyányiak fészke, illetve a másik központ szintén e család birtokában: Körmend. De a környék települései mind-mind egy-egy jelentős zsinat állomáshelyei is: Köveskút (ma Salköveskút), Csepreg, Vép. De e tájon élt és szolgált egy ideig a második reformátori nemzedék nagy teológusa, a zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert a ma szintén Ausztriában található Rohoncon. Az ellenreformáció nyomásának Bécs közelségében a német nyelvű városi polgárság tudott ellenállni hatékonyabban, ők is nagy áldozatok árán tudták megtartani lutheri örökségüket. A reformáció kálvini ágát szórványosan a kisnemesek és az Őrség népe mentette át a mába. Hogy miként története van annak is, de végkimenetelében keserű, hiszen ezt az évszázadokon át magyarságához és hitéhez hű népességet a huszadik század közepének pokoli ideológiája űzte a hortobágyi munkatáborokig, hogy az évtizedekre határsávban rekedt maradék mindenétől megfosztva lassan elhagyja azt, amit őseik évszázadokon át őriztek. A világ változásában, s benne a huszadik századi magyar történelem két nagy veszteségéből épültek azok a városi gyülekezetek, amelyek ma a legéletképesebbek a nyugati végeken. A nagy menekülési hullám megtorpant a nyugati határ előtt, hisz itt választani kellett a menni vagy maradni nem könnyű kérdésére. Sokan úgy döntöttek, hogy maradnak, itt, magyar földön kezdenek új életet. Belőlük, s a későbbi urbanizációs hullám érkezettjeiből épültek fel a nyugat-magyarországi városok református gyülekezetei. E folyamat nem állt meg, csak lelassult.

Az első nemzedék nagy lélegzetvétele arra volt elég, hogy hajlékot építsenek a hitnek és örökségüknek. Ezek a hajlékok szerények voltak, de jelezték a hovatartozást, belopva valamit vagy a népi építészet Kós Károly-i örökségéből vagy a Zeitgeisstból.

Szombathely reformátusága nyolcvannyolc évvel ezelőtt, 1927-ben álmodott nagyot, önálló egyházat, amelyet tett követett, parókia, majd templom, ami közel nyolc évtized után is elámít modernségével és szépségével. Egy valami, a torony maradt el anyagiak hiányában.

Régi álom készül tehát folytatódni: be kellene fejezni a templom felépülés utáni kilencedik évtizedben az épületet.

A maiak emlékezete aligha ér vissza az időben a kezdetekig, nem is az akarat okán, hanem mert ők is újonnan érkezők a városba. A régiek leszármazottai jórészt elkoptak, alig találni harmadik generációs reformátust. A maiak keresik vagy egy másfajta örökségből jőve próbálják újra megtalálni az otthonosság érzését. Mert a lélek keresi mindig a megnyugvást. De vannak, akiket a puritán kegyesség, az egyszerűség hívott közénk. Az, akik vagyunk, úgy ahogy vagyunk.

És ez a nemzedék felvállalta a munka folytatását. Egyelőre itt állunk reménnyel, részbeni bizonyossággal. De tudjuk, hogy vannak rejtett dolgok. És tudjuk, hogy a rejtett dolgok mögött Valaki, aki mindenkinél hatalmasabb. Tőle vettük a felelősséget mindenre.

Sok szeretet, váratlan segítség érkezett eddig is. Nehézségek idején, bizonytalanságban, akárcsak a megvalósulás lépéseinek örömében szeretnénk magasba nézni. Annál is inkább, mert arra nézne a torony is.

Volt, aki megkérdezte, miért kell? Úgysem hallja annak harangjait csak a pap és családja, meg legfeljebb néhány arra tévedő. Igazság van ebben is. De tornyot nem a harangozásért építettek az ősök sem, hanem hogy Isten jele legyen az ő népe közötti jelenlétéről és az identitásról. Merthogy az a csillagos templom, az a reformátusoké.

Kegyelemnek tekintem minden eddigi és ez utáni nehézségével, hogy a mi nemzedékünket méltatta Isten arra, hogy újra tanúságot tegyen az iránta való szeretetről. Akár egy csillagos toronyépület álmával. És reménység szerinti megvalósulásával.