Lelkipásztori örömeink és sikereink - Dunántúli Református Lelkészegyesület konferenciája 2015. március.
Móron találkozott a dunántúli lelkészegyesület szervezésében az a közösség, amelyik fontosnak tartja az önreflexió tudatának fenntartását. Eléggé behatárolható csapatról van szó, akik évente kétszer a több mint száz éve életre hívott lelkészegyesületi formát és szellemiséget igyekeznek átmenteni úgy, hogy a kor kihívásaira is választ keresnek. Nem valamifajta szakszervezetis játékot játszanak, hanem a tagdíj által önfenntartónak bizonyult fórumokon véleményt nyilvánítanak közegyházi kérdésekben ugyanúgy, mint az egyházat, s benne a lelkipásztort, mint emblematikus személyt érintő kérdéseket illetően. Ez utóbbi különösen is fontos, hisz nincs a lelkipásztoroknak olyan közösségi fóruma, amely az egyház egészére tekintettel tudna releváns válaszokat adni abban a vonatkozásban, amely a szolgálat értelmét, netán sikerét érinti. Merthogy kudarc-tudattal van tele az egyház, s ennek kommunikálása folyik több csatornán keresztül. Ebből a kommunikációból aztán átszűrődik egy olyan kép, amelyik nem az egyház ütőerén tartja a kezét – Révész Imre megállapítását átfogalmazva -, hanem a depresszív közösség sztereotípiáját erősíti akaratlanul is. Pedig az egyház nem defenzív közösség. Még akkor sem, ha valós veszteségekkel kell számolni, amely nem az egyházi lét és jelenlét következménye, hanem tőle teljesen különválasztható társadalmi jelenség – például a falvak elnéptelenedésével egyidejűleg (el)fogy az egyháztagság is -, amelynek szenvedője maga az egyház is. Az igazi kihívás épp a társadalmi realitások nem tudomásulvétele, amely az évszázados struktúrák fenntartásában véli megőrizni az egyház integritását, közösségformáló erejét.
A huszadik század második fele nem kedvezett az egyház (jelen esetben a református egyház) teológiai önreflexiójának. A második világháborút követő új rend, majd az ateista hatalom által az egész társadalomra, de különösen az egyházakra kényszerített szűkített mozgástér, az abban megteremtett kontraszelekciós érvényesülési lehetőség, amely nem a teljesítményre, hanem a lojalitásra épült, nem is akarta tudomásul venni az egyházi társadalmi reflexiót. Akkor valamiképpen el is veszett az egyház társadalomformáló igénye is. A diktatúra végén, az újra nyílt lehetőség elméleti maradt, mivel a társadalmi átalakulással párhuzamosan az egyház is inkább új társadalmi helyét kereste semmint teológiai reflexiókon gondolkozott volna. A tömegdemokrácia társadalmi igénye ilyen értelemben érintetlenül hagyta az egyházat. Ez a le nem zárt történelem sokadszorra visszajár kísértetként.
Az új helyzet új eszményeket is engedett a felszínre, amelyben elsődlegesen nem a teológiai igazságkeresés, hanem a társadalmi érvényesülés lett a hívó szó.
A legutóbbi konferencia felevezető előadásában Bogárdi Szabó István püspök, a zsinat lelkészi elnöke éppen ezekről a torzulásokról elmélkedett, hogy hogyan cserélődött fel a Krisztus-központúság az egyház-központúsággal. A lélek hívását miként fojtja meg az intézményesülés kényszere. És milyen személyes tragédiák fakadnak ebből.
A referátumok éppen erre a felvetésre cáfoltak rá, hiszen a tematikának megfelelően a lelkészi sikerekről és örömökről sorjáztak reflexiók. Ezek az egyház, pontosabban a dunántúli reformátusság sokszínűségének kiterített lapjai voltak egy Balaton közeli kisfalu ugyan enklávé-szerű, de mégis örömteli helyzetétől a papnélküliség állapotából ocsúdó tradicionális gyülekezet mindennapjain át a nagyvárosi gyülekezet igehirdetés erejéről való tapasztalatról, vagy épp a formálódó missziós közösség változó egyháztudatán át az agglomerációs falvak útkereséséig.
Ami ezt a konferenciát életessé tette, az az öröm, ami jelen van a lelkészi társadalom egy részében. A szociológiai és teológiai, a személyes és isteni elhatárolása nagyon nehéz, de nem is biztos, hogy szükséges. Él egy rossznak ha nem is nevezhető, de mindenképp torz önkép a lelkészi társadalomban. Ahogy egyik jelenlevő fogalmazott egy idős lelkészt idézve, aki arra a jóindulatú dicséretre, miszerint jó volt az elmondott prédikáció, zsigerileg válaszolt egy sajátos kegyességi felfogással: mielőtt te mondtad volna, már az ördög is megdicsért. Egyfajta kényszerszemérmesség uralta a lelkészi kibontakozást és az egészséges visszajelzések pozitív impulzusként való elfogadását. Az, hogy a
keresztyén ember, különösen a prédikátor sosem lehet sikeres ugyanolyan hamis kép, mint a modernkori amerikai beütések siker keresztényei, akik az áldás mértékét az anyagi siker nagyságában mérik. Létezik egy egészséges lelkészi önkép, léteznek sikeres gyülekezetek és gyümölcsöző szolgálatok. Ezek pedig nem módszerek következményei, hanem a megfelelő ember megfelelő helyen történő szerencsés egybeesése ugyanúgy, mint a szüntelen munka, amelynek áldása megmutatkozik hamarosan egy közösségben.
A szemlélet a fontos, a lelkészi mibenlét tudatosulása, a dignitas és a honor különbségtétele és együttese. Legnagyobb erő az igehirdetés és a személyes kapcsolat. Ez az, ami hitelessé teszi nemcsak az egyházat, hanem azt a szolgálatot is, amely mögül az öröm és siker nem hiányozhat. A fruitio Dei, ahogy a középkori teológia fogalmazott.
Hozzászólások