Van egy sziget Japánban, ahová csak férfiak tehetik be a lábukat. Mi több, ha engedélyt kapnak a belépésre, előtte le kell vetkőzniük teljesen, és egy megtisztulási szertartáson kell keresztülmenniük. Hogy a misztikum teljes legyen, a szigetről nem vihetnek magukkal emléktárgyat, és nem is beszélhetnek ottani élményeikről senkinek. (...) Az UNESCO még nem döntött róla, a szentély főpapja azonban kijelentette, hogy a pályázat sikere esetén sem lesz látogatható a szentély. Kérdés, hogy jogilag meg lehet-e tiltani a turisták belépését. Egyelőre a látogatók józan eszében bíznak, a prefektúra kormányzata pedig egy látogatóközpont felépítését tervezi.
Egy sziget, ahová csak meztelen férfiak léphetnek be - origo.hu
Tegyük félre a kattintás-számot növelő címet és a sintoizmust! Csupán a világörökségi sorba lassan bekerülő sziget, mint vallási jelenség maradjon szemünk előtt. Különösen a hír azon mondatát kezdjük ízlelgetni, miszerint "Kérdés, hogy jogilag meg lehet-e tiltani a turisták belépését." Egy olyan jellegű helyszínnel kapcsolatban merül fel ez a kérdés, aminek éppen az adja a jelentőségét, hogy elzárt, és ebből ered misztikussága. Ez az, ami miatt a világörökség részét képezi. S pont ez az, ami próbára tétetik: megmarad-e az élő hagyomány és valóságos rítus?
A japán mentalitás bízik a látogatók józan eszében. Gondolom, ez alatt azt értik, hogy a turisták majd távol maradnak a szentélytől, és beérik a 17. századi épület megtekintése helyett egy 21. századi virtuális bemutató hellyel. Ezt én kétlem. Nem csak japánok mennek majd arra a szigetre. A mi népünk, például ha azt kérdezi, hogy "megnézhetem?", máris kezébe veszi a dolgot. Az eredeti mindig érdekesebb és fontosabb. Soha nem felejtem el csángó fiatalokat kísérő tanárok arcát, akik hazaérve a táborhelyre beszámoltak a napjuk legrázósabb pontjáról: a múzeumban Kinizsi láncingének nem a hasonmását nézték meg kezeikkel, hanem az eredetit.
Szóval különböző népek vannak, a turisták ebből fakadóan nagyon is különböznek. Más a habitus, a szabálytisztelet és hosszan sorolható a különbségek forrása. Amit jóindulattal elgondolsz, annak egészen más variációi következhetnek. Az értelemmel fel nem fogható válik valóra sok esetben. Ezért el tudom fogadni azt a nézőpontot, hogy vannak olyan helyek, események, amelyek a külvilágot kizár(n)ják.
A változtatásnak és a változás elérésének erőteljes eszköze lehet a jog. Jelen esetben a világörökség elérhetővé tétele a kényes pont, mert látogató nélküli helyszín nem lehet. A látogató pedig azt, amiért örökséggé válik valami, teljesen tönkreteheti. Róka fogta csuka, csuka fogta róka...
De hagyjuk az óceáni kis szigetet, és evezzünk saját keresztyén vizeinkre! Lakatlan sziget és mezítelenre vetkőző férfiak nélkül is tudjuk, hogy törékeny jelenünk változik. Főként külső hatásra kezd idomulni hol erre, hol arra múltunkhoz való viszonyunk. Lépten-nyomon előkerül az 500-as szám, s valami egészen furcsa légkör kavarog. A bölcsnek tűnő tudatlanságot fűszerezi némi historizmus. Leginkább talán az a furcsa, ahogy az ökumené szem előtt tartásával az 500 évből kikozmetikázódik néhány kényes kérdés: felekezeti szakadások, hatalmi összefonódásokból is táplálkozó inkvizíció, gályarabok, elvett és torony nélküli templomok. Számomra ezeknek ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy meghatározzam önmagam, mint 20-21. századi hívő református. A gyökereink történelmiek, akár tudomásul vesszük, akár nem.
Itt van például a dunántúli református címer, amiben egy gálya van. Lecseréljük, hogy ne sértsük meg a római katolikusokat, akik ma már nem használják ezt a módszert ellenünk? Szerintem már csak azért sem kell kicserélni a pajzs rajzát, mert mi nem úgy nézzük ezt a jelképet, hogy utálat születik bennünk egykori ellenfeleink utódai iránt, hanem úgy, hogy hálát adunk azoknak a rendíthetetlenségéért, akik fej- és jószágvesztés terhe alatt sem tagadták meg igaz hitüket. Nem gyűlölet, hanem hitvalló elődeink tisztelete és saját hitünk megerősödésének vágya van bennünk. Nem hallgathatjuk el korábbi évszázadok nehézségeit, de nem is hánytorgathatjuk fel a végtelenségig. Hiszen akkor hogyan is bocsátottunk mi meg az ellenünk vétkezőknek, és hogyan várjuk Urunk bocsánatát?
A keresztről való beszéd és a kereszt, mint jelkép fájdalmas lehetett azoknak, akik Krisztust megfeszítették. Bántó lehetett a zsidók és a pogányok számára, de ettől még nem hagyták el a Római Birodalom idején. Erő forrása volt, s nem vált akadályává a hitre jutásnak és a testvériség megélésének. Mi a múltban gyökerező református identitásunkkal együtt vagyunk az anyaszentegyház tagja és Jézus Krisztus jó illata.