A szubszaharai Afrikában elterjedten élő Matabele-hangyák (Megaponera analis) olyat tesznek, amilyet semmilyen más rovar sem: ellátják harcban megsebzett társaik sérüléseit. A kezelés ráadásul hallatlanul hatékony, hiszen elsősegély hiányában a sebesült hangyák 80 százaléka 24 órán belül elpusztul, míg az „orvosi” ellátásban részesülők mindössze 10 százalékos eséllyel halnak bele sérüléseikbe, ha a kezelést követően steril helyen tartják őket.(...) Erik T. Frank, Merten Wehrhan és Karl Eduard Linsenmair nem ismernek más olyan rovarfajt, amelynek egyedei ápolnák sérült bajtársaikat, sőt, véleményük szerint ez a viselkedés az egész állatvilágban példa nélkül való...
Az állat, ami a háború poklában sem hagyja magára a sérülteket - origo.hu
A Bibliában a hangyák a szorgalom, az előrelátás, a magukról idejekorán való gondoskodás megtestesítői. (Péld. 6, 6-8!) De legendás szorgalmukról La Fontaine is tudna mesélni... Kevésbé ismert „építőipari szaktudásuk”: olvastam, hogy bizonyos afrikai termesz hangyák úgy megépítik váraikat, hogy annak meg sem kottyan egy rajta táncoló, jól lakott elefánt... Szervezettségükről is lenne mit tanulniuk a modern emberi társadalmaknak, közösségeknek, bár e tekintetben a méhek talán megelőzik őket... Viszont, hogy mennyire bajtársiak, segítőkészek, irgalmasak, erről most hallottam először...
Merthogy ezek a bizonyos Matabele-hangyák militáns kis lények, mi sem természetesebb, hogy bizony az élelemért, a létért való küzdelem során egyik-másik egyedük megsérül... Mert azért ott is megy a csihi-puhi, a „húzd meg-erezd meg”, az adok-kapok... Igen, sérültek ott is vannak... Ugyan ők nem olyan kifinomultan vívják mindennapi harcaikat, mint mi, náluk nincs lelki hadviselés, pszichikai terror, nem tudunk verbális meg egyéb inzultusokról, nem tesznek ki óriásplakátokat útjaik mellé, de sebesültek, áldozatok ott is akadnak, gondolom, szép számmal... Hogy mi mit teszünk ilyenkor, azt tudjuk... De mit tesznek ezek a derék kis állatok...?
Akik megsérülnek, azok egy speciális vegyi anyagot választanak el, bocsátanak ki magukból, amely odavonzza társaikat... Így jeleznek, így hívják fel magukra a mentőosztag figyelmét... Tetszik az elnevezésük: „ments meg engem”-szagjel... Elgondolkodtam, hogy nálunk ez mennyire nem működik, nem ösztönös... Az emberi büszkeség vagy igazából nem is tudom, hogy mi, de lényeg, hogy valami megakadályozza bennünk, hogy jelezzünk, ha baj van... Családban, házasságban, lelkünkben... Legtöbbször már csak akkor küldjük az s.o.s.-t, amikor már nem nagyon tudnak velünk mit kezdeni...
Aztán az is bámulatra méltó, ahogy a hangya-sebesültek, ill. a hangya-mentősök „lejátsszák” egymás között, hogy ki a könnyebben sérült, akit rögtön vihetnek a hangya-kórházba, s kik a súlyos esetek, akikre már nem érdemes pazarolni a mentő energiát... Nagyon érdekes, hogy a könnyű sérültek mozdulatlanul várják, hogy megmentsék őket, még a lábaikat is behúzzák a könnyebb szállítás végett, míg a reménytelelen esetek el kezdenek vadul vergődni, így akadályozva meg az együttműködést, szó szerint kierőszakolva, hogy hagyják őket magukra... Ezzel az ösztönös, isteni beprogramozottsággal szemben, az embervilágban nem működnek ilyen olajozottan a dolgok... Talán túl nagy mértékű az egyének szabadságfoka, minden esetre akadozik a rendszer, mert legtöbbször nem a tényleges szükségletek és a valós igények döntenek, akár az egészségügyben, akár a szociális szférában, hanem a pénztárcák vastagsága, az ismeretségek vagy egyéb érdekek...
Miután a sebesülteket a mentők a kórházakba szállították, következhet a „műtét”... Az orvosi stáb tagjai először csápjaikkal alaposan átvizsgálják a „pácienst”, majd a nyitott sebeiket kitartóan, akár négy perc hosszan el kezdik nyalogatni... Így tisztítják meg a sebeket, sőt, feltételezik a tudósok, hogy nyálukkal még valamilyen antimikrobiális anyagot is a sebbe juttatnak, mellyel csökkentik a bakteriális- és a gombafertőzések kockázatát...Igen, ők mások sebeit nyalogatják... Mi inkább a magunkéit... (S azt már csak zárójelbe téve merem leírni, hogy mi másoknak milyen testrészét szoktuk, körbe-körbe...- egyúttal bocsánatot kérek kifinomultabb ízlésű és neveltetésű olvasóinktól...)
Vannak még megválaszolatlan kérdések a hangyatudorok előtt: Pl. hogy honnan tudják pontosan, hogy hol sebesült meg a társuk? Honnan tudják, hogy meddig kell szakszerűen ápolni-nyalogatni a sebet? S hogy a kezelés mennyire csak prevenciós jellegű vagy már egy fennálló fertőzés leküzdésére is alkalmas? Nekem, magunkkal kapcsolatban igazából egy kérdésem van, igazából a Teremtő felé: mi miért nem vagyunk „gyárilag” ilyen segítőkészek, lelkiismeretesek, irgalmasok...?
Egyébként pedig már várom, hogy mi lesz a következő „tananyag”, amit a hangyáktól megtanulhatunk...