Tisztelettel adózunk a megtorlás közvetlen és közvetett áldozatainak, köztük meghurcolt lelkészeinknek, presbitereinknek, teológiai hallgatóknak, gyülekezeti tagoknak, akiket bebörtönöztek, hivatásuktól eltiltottak, családjukkal együtt háttérbe szorítottak és évtizedekig félelemben tartottak.
A Magyarországi Református Egyház Zsinatának ünnepi nyilatkozata – Reformatus.hu
Nemrég megismerhettem egy derék katolikus pap egykori munkásságát, aki negyvenöt után arra tette fel életét, hogy a kommunista diktatúra ellen szóljon nyugati emigrációjából. Közi Horváth Józsefről van szó, Magyaróvár mellett született, nem messze onnan, ahol a kádári terror elfogta a levéli lelkipásztort, Gulyás Lajost, és kivégeztette 1957-ben. Életpályájuk hasonlóan indult. Közi Horváth József katolikus papként politizált, a keresztényszocializmus egyik aktív közéleti szereplője volt, 1939-ben így bekerült az országgyűlésbe, miközben éppúgy ostorozta a bolsevizmust, mint Szálasit és a nyilasokat.
Közi Horváth József 1948-ban Nyugatra menekült, Párizsban megalapította a Magyar Keresztény Népmozgalmat, amelyben a Barankovics-féle néppárt emigráns tagjai tömörültek, köztük Varga László politikus, a rendszerváltás utáni magyar országgyűlés ikonikus alakja. Közi Horváth József rengeteget írt, elsősorban olyan tájékoztató, ismeretterjesztő cikkeket és kiadványokat, amelyek a Kádári propaganda hazugsággyárát igyekeztek aláaknázni. Egyik legizgalmasabb brosúrája „Rafinált vallásüldözés Magyarországon” címmel jelent meg Münchenben 1980-ban. Ebben helyzetjelentést ad a számára rendelkezésre álló adatok és információk fényében a kádári államhatalom és az egyházak viszonyáról. Közi Horváth József ugyanakkor mindent nem tudhatott arról, milyen kegyetlenség árán is jött létre az az együttműködés, amely a hetvenes-nyolcvanas évek egyházi életét illette Magyarországon.
Valamikor a nyolcvanas években még gyerekfejjel egy falusi lakodalomban egy helyre ültettek minket a megyei egyházügyi hatóság vezetőjével. Gyerekként számomra az „egyház” az egyházat jelentette, emlékszem, milyen tisztelettel tekintettem a bácsira, aki – ezen értelmezésem szerint - az egyház képviseletében ült szemben. Talán magyarázták, talán nem értettem, talán nem is mondta el senki, mit is jelent az egyházügyi hivatal. Ha akkoriban kezembe kerül Közi Horváth József füzete, maga lett volna a reveláció. Hiszen a rendszer egyik lényege éppen a kollektív amnézia, és a felnövekvő generációk ebben való nevelése volt. „A múltat végképp eltörölni” - énekelte nagy garral a rendszer, e mottó mellett az emigrációs magyarság számára heroikus küzdelmet jelentett ez ellenében dolgozni, a múltat, és főként az igazságot életben tartani.
A „Rafinált vallásüldözés” című röpiratában Közi Horváth József a hatalommal lepaktáló egyházi vezetőkről éles hangon szól – így Lékai László egykori bíboros-prímásról, a szintén katolikus Horváth Richárdról, de megemlíti Bereczky Albert református püspököt is. Két szempontból időszerű ma is mindaz, amit leír. Először is, az úgynevezett békepapok és a Kádár-rendszerrel jókedvvel kollaboráló egyházi vezetők és egyházi szolgálattévők számonkérése és bűnbánata a mai napig nem történt meg. Nagy részük már természetesen nem számonkérhető, de a tisztázás szintén gyatra módon történt – így nincs lehetőség a kommunizmus bűnei miatti megbékélésre. Működésük az egyházban, a magyar közéletben olyan sebeket ejtett, amelyek a mai napig nem gyógyultak be.
A békemozgalom, vagy a „szolgáló egyház” története nyilvánvalóan arra inti az utókort, hogy árnyaltan kell megközelíteni a kérdést. Egy olyan lelkipásztort, mint Bereczky Albert, nem alapvető gonosz és gyilkos indulatok vezették eredetileg a kommunizmus és rendszer szolgálatához. Az utópisztikus társadalmi ideológia azért volt a negyvenöt előtti szellemi élet minden progresszív irányzatában, mert a humanitás és az emberiesség egyrészről, másrészről a tapasztalt társadalmi visszássággok ezt szabályosan kikövetelték. A nyomor, a szociális háló hiánya, a társadalmi igazságok felismerése a legtöbb gondolkodóban kiváltották egy szociális állam szükségének kívánságát. Ezért alakult meg a keresztyénszocialista mozgalom, ezért a különböző demokratikus néppárti irányzatok, vagy az egyházon belül a vallásos szocializmus, amely Karl Barthra éppúgy hatott, mint magyarországi tanítványok sokaságára. Jól megfért ez egy erősen pietista kegyességgel. Amit kerestek, az valójában egy „jóléti állam”, és az abban jól működő „szociális háló” lett volna, ám a későbbiekben a gyakorlat megmutatta, hogy éppen az úgynevezett „működő szocializmus” képtelen mindezt létrehozni, hiszen az alapja igenis a működő piacgazdaság, amely sokak kemény munkáját és befizetett adóját feltételezi. (Ennek válságát figyelhetjük meg ma Nyugat-Európában.)
Az ideológiához való ragaszkodás végül olyan kollaborációhoz vezetett, amely történelmileg az ördöggel kötött paktumnak bizonyult. Miközben néhány kiválasztott drága szemüvegében mosolyog bele egy-egy fotón a kamerába, az asztalnál a békemozgalom tagjai a világ minden tájáról, előttük az elmaradhatatlan kávéscsészék, addig Gulyás Lajost felakasztják, a tatabányai református lelkész szemét kiverik a vallatók, egész lelkészcsaládok kerülnek nyomorba és kilátástalan helyeztbe. Hatalmas tudású lelkészek a kolduslét határán tengetik életüket.
Mindennek azok szolgáltattak ki őket, akik hajlandók voltak beállni a rendszer szolgálatába. A békepapok, a megalkuvók, a besúgók. Sokan, sokfélék voltak köztük, ki kényszerből, ki félelemből, ki pedig karriervágytól hajtva állt be egy gyilkos rendszer szolgálatába. A rengeteg kényszerhelyezt nem menti azokat, akik felülről látták, mi megy végbe Magyarországon egy kommunista, majd szocialista ideológia nevében, és mégsem tettek semmit. Az emberben óhatatlanul megszólal a kérdés: egy püspök, egy prímás hogyan járulhatott mindezek tudatában Krisztusa elé?
A „szolgáló egyház” nevű elképzelés amúgy ma is roppant aktuális viták alapproblémáit érinti. A „szolgáló egyház” torz elképzelése gyakorlatilag szociális munkások egyesületévé degradálná az egyházat. Még a katolikus Közi Horváth József sem győzi többszörösen felhívni rá a figyelmet: az egyház legfőbb küldetése az evangélium hirdetése. Így kapcsolódunk be az aktuális vitába az „irgalomról”, amely az evangélium szerint nem kizárólag a segítségre szoruló embereken való segítséget jelenti. Az irgalom először isteni, forrása valójában Isten, aki akkor adja meg kegyelmét, a szabadítást, amikor nem érdemeljük meg. Az emberi oldala a hála, és a hála miatti életgyakorlat. Mi ezt a meglepetésszerű, emberi ésszel alig felfogható atyai szeretetet hálánk jeleként gyakoroljuk embertársainkon – ez nem szociális gondoskodás, annál jóval több.
Nagy tanulság az, hogy az ideológiák, a címkék, a politikai irányzatok soha nem befolyásolhatják azt az emberi mérlegelésünket, amely Isten kijelentéseinek tükrében a világhoz való viszonyunkat diktálná. Nincs olyan emberi ideológia, amely felülírhatná Isten igazságát. Másrészt egy keserű történelmi tapasztalat ismét megmutatja: bűnvallás nélkül nincs megbékélés.