Egy erdélyi fiatalember levelét vitték be húsvét előtt a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet Nagy Ignác utcai épületébe a börtönmisszió munkatársai, hogy ott egy fogvatartott felolvassa társainak. (…) „Ha tizenkét évvel ezelőtt valaki azt mondta volna: egy nap Isten gyermekeként bizonyságot fogsz tenni Istenről más országban élő, letartóztatott férfiaknak és nőknek, szembekacagtam volna. És lám, ami az embernek lehetetlen, az az Istennek lehetséges!
Az egyik fő akadály abban, hogy Istenhez közeledjek, éppen a nemzetiségem volt. Roma nemzetiségű vagyok.
A cím sugallata ellenére most kivételesen nem az ország sorsáról és „a” választásról szeretnék írni, hanem egy sok szempontból periférián lévő fiatalemberről, az ő életéről, az ő választásairól. Igazából majdnem hogy azt szeretném kérni, hogy ne is az én irományomat olvassák el, hanem az ő levelét... És akkor mindenki számára világos lesz, hogy nagyon is nem magánügy egy ember lelki élete, megtérése, hogy mit/kit választott kis élete során, hanem kihatással van mindenek előtt szűkebb környezetére, de én hiszem, hogy így az internet segítségével az egész magyar társadalomra és széles e világra is...
Kezdjük a kényszerpályával... Merthogy ezt a fiatalembert egy puszta szántóföldre épített egyszobás házba szülték, amelyben széna volt az ágya... Ismerős, ugye...? Itt kezdődött az élete, amelybe aztán jöttek azok a mindennapos események, melyekben nem volt választása:„...egy-egy hosszú mulatozás után apám megverte édesanyámat, aki utána el akart menni otthonról. Nekem kisgyerekként gyorsan kellett dönteni: maradok édesapámmal vagy megyek édesanyámmal...” Vagy később, amikor valamelyik családtag pl. testvér (itt még nem keresztyén értelemben...) verekedésbe keveredett, hogy ő is segítsen neki vagy nem...? Itt sem nagyon volt más lehetőség... Mint ahogy a lopás vagy éhen halás dilemmáját is a kollektív kényszer döntötte el...
Zoltán 15 éves volt, amikor úgy érezte, hogy de jó lenne „boldog emberként boldog életet élni...” Ebben a korban már nagyobb az ember az önállósága a döntésekben, de nézzük csak milyen pályák nyíltak meg előtte. Az egyik a bandázás... Ami tulajdonképpen folytatása a veszekedésre, fizikai erőszakra és a bosszúra épülő családi életnek, melyben felnőtt. A másik a sport, a futball. Számtalan példát lehetne sorolni az 50-es évek Magyarországától kezdve Brazílián keresztül Afrikáig, hogy hány mélyszegénységben élő, de a labdával ügyesen bánó fiatalembernek ez az egyetlen kitörési lehetősége... Aztán egy másik „sportág”, a szex, ahol sikerélményekben volt ugyan része, de... „19 éves koromra teljesen kiégett a lelkem...” Aztán egyszer csak eljött az a pillanat, amikor Zoltánunknak döntő fordulatot vett az élete, de ehhez kellett a futball, egészen pontosan az edzője is, hiszen az ő segítségével jutott el egy keresztyén táborba, ahol is... De ezt mesélje el ő maga...
„Ebben a táborban nagyon sok hívő embert láttam. Rövid időn belül észrevettem, hogy ezek a fiatalok mások, másképp élnek, mint én vagy a testvéreim és a barátaink. Telve vannak békével, örömmel és igazi boldogsággal. Végül elkezdtem beszélgetni velük.
Kíváncsi voltam, mi tette őket ilyen boldoggá. Válaszukban állandóan egy személynek a nevét említették: Jézus.. Jézus… Jézus. Itt értettem meg, hogy nem valamiben, hanem Valakiben lelték meg igazi boldogságukat! Elkezdett foglalkoztatni Jézus személye, Isten terve. Igaz, az elején nehezen hittem el mindazt, amiket a hívők mondtak, de végül, azt mondtam magamban: Ha nem igaz, amit a hívők Jézusról meg Istenről mondanak, ha nem ad nagyobb örömöt Jézus, mint amit a világ adott, akkor visszamegyek a világba. Nekem úgysincs vallásom, a hitem nem családi hagyomány, nem köt hozzá semmi. De, ha úgy lesz, ahogy ezek a hívő emberek mondják, hogy betölti a lelkemet és vele teljes és igazán boldog életet élhetek, akkor teljes mértékben elfordulok a világtól és alárendelem magam Neki. És így is lett. Ebben a keresztyén ifjúsági táborban, ami 2006-ban volt, megtértem és átadtam az életem Istennek.” Zoltán a bűnei felismerése, a bűnbánat és az őszinte bűnvallás után átélhette Isten bűnbocsátó kegyelmét, majd végül az újjászületés csodáját!
Igen, megtörtént a nagy döntés, a sorsdöntő választás, az igazi fordulat az életében. S most érkeztünk el oda, hogy ez milyen kihatással volt más emberekre... Megtérése után egy évvel megtértek szülei és testvérei is. „Miután Isten belépett az életünkbe, a családommal együtt elmentünk azokhoz a személyekhez, akikkel haragban voltunk. Bocsánatot kértünk tőlük és megbékültünk velük...” Közben Zoltán leérettségizett, majd a Babes-Bolyai Egyetemen szerzett szociális munkás szakon mesterdiplomát. Tehát nemcsak magának tanult... Részt vesz a gyülekezeti életben, roma fiatalokat tanít és mentorál. S egyre aktívabb a börtönmisszióban is. Ennek részeként írta a fogvatartottaknak ezt a bizonyos levelet, melyet ezekkel a szavakkal fejezett be: Az ember Isten nélkül, soha nem fogja megtapasztalni, megismerni az igazi szabadságot; még ha szabadon jár-kel, akkor is rab marad. De Istennel szabad lesz az ember, még akkor is, ha élete egy részét a cellájában tölti. Az örök lelki szabadság reményében, üdvözlettel és szeretettel: K. Z., egykori lelki rab, most szabad lélek”