A szovjet Vörös Hadsereg 1943. január 12-én, –30-35 fokos hidegben az arcvonal északi részén, az urivi hídfőből kiindulva áttörte a magyar vonalat és 8-12 kilométer mélyen hatoltak előre, majd január 14-én délen, a scsucsjei hídfőben 50 kilométer szélességben törték át a védelmet. A német hadvezetés nem vetette be az arcvonal ezen részén állomásozó egyetlen tartalékát, de a visszavonulást is megtiltotta.

A legjobb magyar felszerelés is kevésnek bizonyult a Don-kanyar embertelen viszonyai közt – Múlt-kor, 2019. január 19.

 

77 évvel és egy nappal ezelőtt 9.45-kor kezdődő heves tüzérségi tűz után fél 11-kor megindultak az orosz csapatok a voronyezsi fronton. A mínusz 30-35 Celsius fokos hidegben 250 000 magyar katona napokig állta a támadást, majd a visszavonulás alatt, felfoghatatlan veszteségek mellett folyamatosan tudtak Nyugat felé haladni. Orosz szemmel nézve a doni áttörés nem hozta meg az elvárt eredményt, a német, magyar és olasz csapatokat nem sikerült teljesen megsemmisíteni, és nem a kívánt ütemben tudtak előre haladni Berlin felé.

Magyar szemmel nézve úgy veszett oda és sebesült meg mintegy 50 – 50 000 emberünk, esett hadifogságba mintegy 27-28 000 honfitársunk, hogy magát a csatát nem is a 2. hadsereg katonái veszítették el.

Miért nem? A válaszért fél évet kell visszaugranunk az időben. 1942 nyarán értek el a tengelyhatalmak csapatai a Don folyóig. Az olasz, magyar és román csapatok feladata volt a folyó 200 km-es szakaszán biztosítani a Sztálingrád ostromára felvonult német csapatok szárnyait. Azonban minél inkább elnyúlt a Sztálingrádért folytatott irracionális mértékű küzdelem, annál több forrást vontak el a Donnál felsorakoztatott 2. magyar hadseregtől is, és annál hosszabbra nyúlt maga a harcvonal is. A védelmi vonalak annyira elvékonyodtak, hogy volt, hogy egy 2 km-es arcvonalat csupán egyszakasznyi éhes, nem -30 fokos hidegre tervezett ruhában lévő katona védett. A magyar hadvezetés nem volt önálló, és Hitler Sztálingrád mániája mindent felülírt. Vezérkari főnököt is amiatt váltott ’42 októberében, mert fel merte hívni figyelmét a kialakult tarthatatlan helyzetre. Viszont a németek sztálingrádi kudarca után, az orosz ellentámadás alatt nem volt kétséges a magyar, olasz és román csapatok feladata: biztosítani a németek visszavonulását – az utolsó csepp vérig.

Ahogyan a magyar, úgy az olasz és a román hadvezetés se állt a helyzet magaslatán. Szabó Péter történész szerint a számunkra tragikus „csata a keleti harcvonalon nem elszigetelt, nem egyedülálló jelenség, hanem a korábbi és döntő jelentőségű német csatavesztések következménye volt.” (Magyarok a Don-kanyarban c. könyvét idézi: BBC History, 2019. december).

Az 1943 január-februári veszteségeink mellé kell számolni az egy évvel korábbi, nyári-őszi Don menti hídfőcsaták veszteségeit is, mintegy 30 000 elesett, eltűnt, sebesült és fogságba esett magyart is. Akkor a tisztikar szenvedte el a legnagyobb veszteségeket, míg a január-februári harcokban a munkaszolgálatosok.

A hősi halál szóösszetétel nem túlzás: a már idézett történész szerint erőn felüli álltak ellen a mieink. Cserbenhagyta a 2. magyar hadsereget a hitleri német vezetés. Cserbenhagyta Jány Gusztáv vezérezredest a magyar hadvezetés. Hallgatott a honvédelmi miniszter, hallgatott a honvéd vezérkar főnöke és hallgatott az érdem nélkül annyiszor felmagasztalt Horthy is. Cserbenhagyta a harcoló alakulatokat Jány Gusztáv, akinek nem volt ereje/bátorsága, hogy a felsőbb parancsot a „helyzetnek megfelelően kezelje”. (Német eufémizmus az elborult Führer betarthatatlan parancsaira.)

Jány választás elé került: vagy a német felettesei parancsának engedelmeskedik, vagy csapatai megóvását választja. Rosszul döntött, de dilemmájában nem talált segítségre a hátországban.

Lehet, hogy olcsó moralizálás, de a Don-kanyarban elvesztett társaink tragédiája az idei évfordulón nekem a személyes felelősségről beszél. Arról, hogy háborúban és békeidőben egyaránt van választásunk. Mindig van választásunk.

Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban

Hozzászólások