A következő feladat a nemzetgazdaságunk helyreállítása, a jövőnk és a GDP-nk megvédése érdekében megfelelő stratégiával kilábaljunk ebből a helyzetből. Lassan meg kell tanulnunk együtt élni ezzel a vírussal: minél később kezdünk el szembenézni vele, annál nagyobb hatalma lesz rajtunk.
...
…belénkivódott a „Maradj otthon!” jelszava, amit én mostantól az „Okosan hagyd el otthonodat!” vezényszóra módosítanék.
„Meg kell tanulnunk együtt élnünk ezzel a vírussal” – Merkely Béla a Mandinernek – mandiner.hu
Konopás Noémi írását olvashatjuk a mandiner.hu-n, melyben Merkely Bélát, a Semmelweis Egyetem rektorát kérdezte a járvány aktuális témáiban. Az interjúban szó volt az ágyszám felszabadításról, vagyis annak a következményéről: a betegek „hazaküldéséről”, mely elég nagy felháborodást és értetlenséget keltett az emberek többségében. A lélegeztető gépek használatáról, a tesztelések arányáról. A május elején indult országosan majd 18.000 embert érintő szűrésről, az iskolásokról, érettségiről, az idősotthonokról és arról, hogy hogyan tovább. Tulajdonképpen ez a gondolat fogott meg engem az egész írásból.
A járvány kezdete óta azon gondolkozom, hogy hogyan, miképpen alakul ez az egész helyzet. Nem tudtam elképzelni, hogy egyszer majd csak (mondjuk a nyár közepén) bejelentik, hogy akkor most vége, megszűnt a járvány, eltűnt a vírus. Nem éreztem ennek az elképzelésnek realitását. Bár az interjúban elhangzott egy mondat, amely megingatott: „…gyengülhet a vírus, emlékezzünk csak vissza, hogy a SARS és a MERS járványok is eltűntek, látott tehát már olyat a történelem, hogy bizonyos kórokozók „leszoktak” az emberiségről.” Legyen így! Azért a pontosság kedvéért idézem Rektor úr következő mondatát: „Ettől függetlenül mégis az a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy még egy darabig velünk marad az új típusú koronavírus.”
Bármennyire is riasztó, de nem bújhatunk el a vírus elől. Így nagyon valósnak tartom és az elmúlt hetekben bennem is az a gondolat erősödött meg, amit Merkely Béla így fogalmaz meg: „Lassan meg kell tanulnunk együtt élni ezzel a vírussal: minél később kezdünk el szembenézni vele, annál nagyobb hatalma lesz rajtunk. „
Betegek között szolgálva gyakran szembesülök azzal a nehézséggel, hogy egyes betegségek, beavatkozások olyan változásokat hoznak emberek életébe, amelyek már nem alakíthatóak vissza. Gondolok itt egy amputált végtagra, egy baleset következtében megváltozott járásképességre, egy immunbetegség vagy krónikus betegség miatt kialakuló életmódváltásra. Egy betegség, megváltozott testkép, amely része lesz az ember mindennapjainak helyet követel magának és uralkodik az ember felett mindaddig míg meg nem születik a megoldás. Láttam idős asszonyt, akinek mindkét lábát amputálták és várta a művégtagjait, hogy újra tudjon járni. Láttam fiatalt, akinek az volt a vágya, hogy focizzon, de egy baleset keresztülhúzta a terveit. Ismerek olyan újságírót, tanárt, akiknek valamilyen agyi történése volt, ami miatt már nem tudnak olyan választékosan beszélni, írni. Grafikust, akinek remegett a keze. Mind kaptak kezelést, rehabilitációs kezeléseken estek át, de már egyikük sem lett olyan, mint a betegség előtt volt. Meg kellett tanulniuk együtt élni a megváltozott életükkel. Számomra ilyen ez a mostani helyzet is. Egy állapot, amely megváltoztatta az életünket. Olyan dolgokról kellett lemondani az elmúlt hetekben, amelyekről azelőtt soha (a saját évtizedeimben értem).
Az istentiszteletek mellett imacsoportok, bibliakörök, egyházi alkalmak, táborok, összeszokott közösségek tagjai hiányolják egymás társaságát. Nagy a veszteség. S ebben az állapotban Habakuk próféta jut eszemben, aki az ellenségtől való félelmében először sírt és panaszkodott, majd őrhelyére állt és várt. Végül azt mondja hittel és bizalommal: „Mert a fügefák nem fognak virágozni, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. … De én vigadozni fogok az Úr előtt, örvendezek szabadító Istenem előtt.” (Habakuk 3,17-18)
Lehet találgatni, hogy mi lesz, hogy lesz. Lehet harcolni a vírus ellen (végülis küzdelem nélkül nincs győzelem). Viszont, ha már mindent megtettünk és mégsem jutottunk előrébb gondoljuk át azt a megoldást is, hogy megtanuljunk együtt élni a megváltozott lehetőséggel. A tanulás nem egyenlő a beletörődéssel! Új utakat és lehetőségeket kell keresnünk, amelyek biztosítják az életet.
Egyik kedves ismerősömmel beszélgetve hangzott el az a mondta, hogy: „Véget ért a közös felelősségvállalás és elkezdődött az egyéni felelősség vállalás ideje.” A szabályok, intézkedések enyhítésével mindenkinek magának kell megtalálnia az új utakat, hogy élhető legyen az új helyzetben az élete.
Nagyon tetszik Merkely Béla mondata: „…belénkivódott a „Maradj otthon!” jelszava, amit én mostantól az „Okosan hagyd el otthonodat!” vezényszóra módosítanék.” – Ez is egy lehetőség. Találjuk meg az élethez való utat!
Hozzászólások