A NASA adatai szerint körülbelül 980 ilyen test létezik, és ennek 95 százalékát már felfedezték. Ez azt is jelenti, hogy ismerik a pályájukat, és a további jó hír az, hogy a jelenlegi pályaadatok alapján egyik sem csapódik be belátható időn belül a Földbe.
Ha azonban a még nem felfedezett példányokból, vagy a jóval kevésbé ismert, néhány száz méteres darabokból - amelyek egy nagyvárost is el tudnának törölni - egy a Föld felé tartana, akkor jelenleg valóban csak az imádság maradna Bolden szerint.
Érdekes, hogy a kortárs keresztyén teológiában kevésbé kitapintható az apokalipszisre való készülődés, mint a tudományos közbeszédben. Mi történt az emberiséggel a világnak ezen a felén, hogy világvége variációkat vizionál? A filmipar, az intergalaktikus tudományos kutatás egyre többet foglalkozik a világ végének lehetőségével. Erre pedig ráerősítenek azok a történések, amelyek kívülről érkező pusztításokban öltenek testet, mint legutóbb az oroszországi meteor becsapódás.
Úgy látszik, hogy a felvilágosodás emlőin felnőtt optimizmus kezd meghasonulni önmagával és a világot immár nem a végtelen fejlődés koordinátáiban írja le, hanem az esetleges pusztulás lehetőségével is számol. Sőt egyre inkább számol a pusztulással, amelynek tényéről immár nem is vitatkozik, inkább az abból való menekülés lehetőségeit kutatja. Az esetleges túlélését. Néhány évtizeddel ezelőtt Theodor W Adorno és Max Horkheimer a felvilágosodás dialektikáját még másban vélték megragadni, bár már akkor is nyilvánvaló volt számukra, hogy a racionalitás meghirdetése, vagyis a mítosz felszámolásának kísérlete magát a felvilágosodást is önmaga mítoszainak felszámolására kényszerítette. Vagyis a felvilágosodás dialektikája a felszámolások felszámolásának felszámolása lett, a Friedrich Dürenmatt-i megközelítés analógiájára. Csakhogy ez utóbbi a Megfigyelő megfigyelőjének megfigyeléséről irodalmi kataklizmáit járja végig.
Honnan ered ez a modern kori világvége félelem? Talán nem a lét elbizonytalanodásából? Vagy abból a felismerésből, hogy az ember mégsem mindenható? Nem ura nemhogy a világ történéseinek, de még önmaga történéseinek sem. Az ember racionalitása épp az irracionalitásra való hajlandóságban kérdőjeleződik meg. Erre az egész 20. század totalitarizmusai szolgáltatják a bizonyítékot. Mert önmagukat felvilágosultnak valló emberek álltak az irracionális szolgálatába az ész nevében. És mikor összeomlott minden, akkor a személyes felelősséget hárították maguktól vagy a semmiről sem tudás álcájával, vagy a mindenki a rendszer része volt valamiképpen maszatolásával. Mindkét „hárításban” van valami a meg nem bánás alaptörténetéből. Objektíve volt rossz a rendszer, miközben mi szubjektíve a jót akartuk! Ami elromlott, objektíve kívülálló az emberen. Lehet, hogy ezek az újkori apokalipszis víziók ez objektíve kívülálló romlás feltartózhatatlanságának felismerésében nemcsak a modern ember belső szorongását fogalmazzák meg, hanem azt a tehetetlenséget, amellyel be kell vallani, hogy önmagát nem képes nemhogy megszabadítani, de megtartani sem az ember?
A világ legnagyobb és legjobb űrkutató-intézete, a NASA egyik tudósának szóhasználatát egyáltalán nem a nyelvi bravúrkodás mögé bújt hárításként lehet értelmezni, hanem talán egy – hívő? – tudósi beismerésként, amelyben a váratlan pusztulásra egyetlen válasz adható. Egyetlen érvényes válasz: az imádság. Az, ami túl van a racionálison, az irracionálison, túl mindenen, ami épp a léten és tudáson túli bizonyosságot hozza elérhető közelségbe. Ez lehet a megmaradás, de lehet maga az üdvösség is.