Rövid irodalmi műveket alkotnak, azokat egy üvegpalackba teszik, majd lakó- vagy munkahelyük városának valamely folyójába dobják írók egy szombaton indult német irodalmi projekt keretében.
Nem vagyok író, de azért szoktam írogatni, ezt-azt... Az evangéliumon kívül nincsenek olyan globális üzeneteim a világ számára, melyeket mindenkinek feltétlenül meg kellene ismernie, de azért azt nem bánnám, ha néhányan irományaimból elolvasnának 1-2 sort, pár gondolatot... És az internet végtelen óceánját leszámítva nincsen olyan nagy folyó -információs csatorna- a közelemben, amely „szétteríthetné” az én egy darab képzeletbeli palackpostámat, ám egy kis folyócska (Marcal) azért mégis akad, amelybe beledobnám, hátha valamikor, valahol, valaki megtalálja és az valamit mond is neki... Akkor beledobom, jó...?
És hogy mit tennék bele ebbe a palackba? Minden versemet, dalszövegemet és egyéb, irodalmi formába öntésre méltatlan bölcsességemet, melyeket az évtizedek során sörözős cechek hátuljára, sebtében kitépett iskolai füzetlapokra vagy éppen előre, gondosan bekészített A/4-esekre írtam, mondván, hátha éppen ezen a napi sétán, folyó-vagy tóparti bolyongáson fog megszállni a múzsám... És azt le kell írni. Meg kell örökíteni. Az utókornak, ha másnak nem is... Ezek mind azzal a belső szellemi igénnyel születtek, hogy igaz hírt adjak magamról, egy őszinte, tiszta pillanatfelvételt igazi önnön lényemről... Meg azzal, hogy elmondjam, milyennek látom ezt a világot magam körül (mellett, alatt, felett...), hogy lehet elviselni, hogyan kellene megváltoztatni, sőt, megváltani...? (Bocs, Jézus...!)
Aztán beletenném azokat az igehírdetéseimet is, amelyeket soha nem mondtam el. Amelyeket -belső használatra- így neveztem el, hogy pogány prédikációk... Amelyek lélekben kevésbé emelkedett élethelyzetekben, amolyan jeremiási lendülettel, csontjaimban rekesztett tűzként kikívánkoztak belőlem... Ezek -hogy is fogalmazzak...?- nem feltétlen álltak kizárólagosan bibliai alapokon, ezek nemcsak Krisztusról szóltak, és éppen ezért ezektől jobbnak találtam inkább megkímélni Krisztus egyházát, annak egy konkrét gyülekezetét... Erről eszembe jut még az ösztöndíjas időmből egy emlékezetes dialógusos igehírdetés-kísérlet a berni Münsterből, ahol az egyik, az úrasztalánál álló igehírdető lehívta a szószékről a másikat, a Prédikátor könyvéből prédikáló prédikátort, abból a megfontolásból, hogy amit mond, például ennek a bibliai könyvnek a hedonizmusról meg az élet hiábavalóságáról szóló tanításait, azokat elmondhatja a görög városok agoráin, piacterein vagy éppen bárhol a világon, de nem egy keresztyén szószéken... S innentől kezdve, a szószékről lejőve, palástját levéve, a gyülekezettel egy szinten, egy profán kommunikációs térben folytatódott tovább immár a pogány prédikáció... Zárójelben jegyezném meg: szerintem szükségünk lenne gyakrabban is az egyházban az efféle mélyen emberi megnyilvánulásokra, üzenetekre, hátha az élő Isten éppen ily módon szeretne valakit megszólítani...
Végül beletennék ebbe a palackba néhány igazi levelet is... Mindenek előtt apámnak első, s egyben utolsó hozzám intézett levelét... „14 múltam éppen, vasárnap volt, azt hiszem...” (Bojtorján) Akkor kerültem el otthonról a Debreceni Református Kollégiumba, s emlékszem a 44. szoba szemközti felső emeletes ágyán, a fal felé fordulva olvastam el ezt a kb. 10 oldalas „parainesist”... „Könnyekkel kezdted, kis Tomikám...” -így kezdődött. Hogy hogyan folytatódott, azt nem tudom, a levél azóta elkallódott, azért bízom benne, hátha elém vetik még valahol az élet hullámai... Igen, ez egy olyan levél volt, amilyet ha ír, akkor egyszer ír egy apa a fiának afféle lelki testamentum gyanánt... Én is szeretnék egyszer ilyet papírra vetni mind a négy gyermekemnek... Annál is inkább, mert úgy nőnek fel közöttünk és úgy repülnek ki a fészkeinkből, hogy nincsenek igazi, csak személyesen nekik szóló útravalóik, legfeljebb sms-, facebook- és egyéb üzeneteink, amelyeket elolvasnak, aztán néhány pillanat múlva már törölnek is ki... Ők, akik valahol továbbviszik és továbbélik a mi gondjainkat, álmaikat, életünket... Beletennék néhány baráti levelet is annak a néhány igaz barátnak és testvérnek, akiknek szeretném egyszer tényleg megköszönni, hogy tartották bennem a lelket, hogy nekik azt is elmondhattam, amit másoknak nem, hogy kitartottak mellettem egy életen át... És persze beletennék egy szerelmes levelet is... Egy szépet, szívből jövőt és az egyetlennek szólót... Igen, hátha megtalálja azt a palackot valamikor, valahol, valaki...