Edward Snowden és az NSA-botrány annak idején megrengette a világot. Égen-földön keresték a bujkáló kiszivárogtatót, aki közben egy hongkongi hotelszobában, egy Laura Poitras nevű amerikai dokumentumfilmes kamerája előtt mesélt az indítékairól és arról, mi folyik valójában az NSA falai mögött. A Citizenfour felbecsülhetetlen értékű kordokumentum, tele hátborzongató, szomorú jelenetekkel.
Attól a pillanattól fogva, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke kimondta, háború folyik a világban - a terroristák és a demokratikus nyugati világ közötti háború -, több szempontból is új történelmi korszak kezdődött. Egyrészt ott van a terrorizmus valós veszélye, súlyosbítva rengeteg háborúval és polgárháborúval, valamint a szélsőséges iszlám térhódításával. Legrosszabb álmaink gyermeteg fantáziálásnak tűnnek ahhoz képest, ami ma zajlik a világba. A másik oldalon viszont ott állnak a nyugati demokráciák, amelyek már csak önvédelemből is kénytelenek durva módszerekkel védekezni a támadásokkal szemben. A Snowden-ügy 2013-as kirobbanása óta elveszthettük illúzióinkat, amelyek a demokratikus kontroll naiv hitén alapultak.
A Citizenfour című dokumentumfilm méltán Oscar-díjas alkotás. Nem összeesküvés-elméleteket gyárt, nem az internet veszélyeivel riogat, mint valami mimóza-lelkű pedagógus. Egy emberi tettet mutat be, ami a rettenetes etikai dilemma csúcsa. Egyrészt ott áll az etikai parancs: „Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat.” Másrészt Snowden felveszi magára az áruló bélyegét, s jogos a kérdés, menyire okos és elfogadható dolog a médiának kiszolgáltatni titkosszolgálati adatokat, melyek emberek életét veszélyeztetik? A titkosszolgálati elemző ne tudná, hogy a „szabad sajtó” mennyire nem szabad, hogy mindenütt megbújnak a megbízott emberek, vagy a pénzre éhes keselyűk, akikben erkölcsi aggály nem merül fel? A mérlegelés rettenetes annak, aki látja, hogy a világ rendje megbomlott, s neki eszköze lenne a tiltakozásra. Mikor tisztességesebb, ha a végtelenségig lojális és kitart, vagy ha enged a lelkiismeretének, és kitálal?
A film ott kezdődik, hogy a rendezőnő, Laura Poitras kódolt üzeneteket kap a magát Citizenfour álnév alá rejtő Snowdentől. Az NSA számára dolgozó fiatalember nyilván tudatosan vállalja a nyilvánosságot, és az idő alatt, amíg egy Hong Kong-i szállodai szobában átadja a titkosszolgálattól kilopott adatokat a Guardian újságírójának, majd még egy újságírót bevonva ismerteti a helyzetet, Poitras végig forgat. Emberközeli pillanatokat vág be a filmbe, és a nézőtéren egyre idegesebben kapaszkodunk székünk karfájába. A rendkívül intelligens és szimpatikus Ed Snowden fegyelmezetten, csöndesen megy végig azon az úton, ami saját maga számára csak végzetes lehet. Ha élve meg is ússza, szeretteit már nem láthatja viszont. Huszonéves fiatalember, mi lesz vele ezután? Látjuk arcát, ahogy a laptopján üzenetet kap barátnőjétől, aki körül fenyegetővé válik odahaza az élet, és apróra megfigyelhetjük, ahogy döbbenet, kétely, és tartás egyaránt megjelenik rajta. Az információk kijutnak, egyre nagyobb szerepet kap közben a Guardian újságírója, Glenn Greenwald. Ekkor már nincs megállás. Amikor Honk Kongban utoljára látjuk Ed Snowdent a felvételeken, idegessége kitapintható, még ha továbbra is önfegyelemmel, és a maga csöndességében teszi dolgát. Közben jó néhány jelenet sorakozik egymás után, ami korunk abszurditásai közé tartozik. Ahogy a Guardian szerkesztőségében flex-szel vágják szét az adatokat tartalmazó SD-kártyát. Ahogy a sírást palástolva jut ki Greenwald férfi-élettársa egy repülőtéri fogdából, ahol terrorizmus gyanújával őrizetbe vették. Látjuk, itt már nem csak a nagyhangú kalózkodásról van szó. És nem babra megy a játék. Az ügy főszereplői felvállalnak valamit, de vajon hozzátartozóik vállalták-e, hogy létük gyökeresen megváltozzon?
Az Egyesült Államok titkosszolgálata korlátlanul gyűjti a digitális adatokat, elraktározza azokat, és személyre lebontva bármikor összeállíthat egy teljes csomagot. Nem csak az illető úgynevezett metaadatairól, aminek alapján a Google maga is kiválasztja, mi fog legjobban érdekelni bennünket, hol vagyunk, milyen nálunk az idő, és milyen reklámok kelthetik fel a kíváncsiságunkat. Ennél jóval többről van szó. Az adathalmazok nem ismernek törlést, nem ismernek tikosítást. Ismerhetik telefonhívásaink tartalmát, hozzájutnak üzeneteinkhez, a feltett dokumentumainkhoz. Snowden azt tesztelte, van-e még a nyilvánosságnak és egyáltalán a demokráciának akkora ereje, hogy ne lehessen mindent, de mindent elérnie a hatalomnak. Amit tett, azért irracionális, vagy őrült dolog, mert úgy lett forradalmár, hogy nincs forradalom. Ő a józanság forradalmára apellál.
A titkos adatgyűjtés nem zavarja a legtöbb embert. Ugyan mit is tudhatnak meg rólam? Hogy kenyeret és tejfölt kell venni a boltban? Vagy, hogy a gyerekem négyest kapott a dolgozatára? Esetleg azt, hogy szidom X.Y-nak Z.S. nevű közös barátunkat? Kit érdekel ez?
A dolog azonban túlmutat önmagán. Ha tudjuk azt, hogy adatokat gyűjtenek rólunk, hogy lehallgathatnak, hogy bármikor felhasználható ellenünk minden kimondott szó, minden szó, amit bepötyögtünk a billentyűkbe, akkor előbb-utóbb meggondoljuk, mit írunk le, mit mondunk ki. Ettől a perctől kezdve a félelem fog motiválni bennünket. Persze, a Snowden-ügy kapcsán felmerült bennem, vajon talán nem is olyan rossz a hatalmi gépezeteknek, ha kiderül, hogy valóban óriási erővel figyelik az embereket?
Valójában félrevezető az, ha a titkosszolgálati adatgyűjtés és megfigyelést egyedül úgy tekintjük, mint a magánszféra megsértését. Jóval többről van itt ugyanis szó. Az emberi méltóság áll itt szemben a hatalommal való visszaéléssel, vagy annak lehetőségével. A demokrácia úgy működik, hogy az állam megbízik állampolgáraiban, az állampolgárok pedig egy még nagyobb bizalommal engedik, hogy az szabályozza, s irányítsa életük számos fontos mozzanatát. Ez a bizalmi háló sokszorosan sérült jelenleg. Sérült egyrészt, mert a hatalom egyre inkább kizárólag erőszakos eszközökkel tudja kordában tartani egyes polgárait, másrészt viszont a teljes körű kontroll tudata sérti az embernek az államhatalomba vetett bizalmát. Lényegében a nyugati demokráciák és a szabadság fogalma válik értelmezhetetlenné.
Hogy a demokrácia ma már nem az, aminek elképzeltük: ez nyilvánvaló. Ám még mindig nem tudjuk nevén nevezni a gyereket. Hiszen a diktatúra fogalma messze nem alkalmazható sem az Egyesült Államok, sem az uniós államok esetében. Ugyanakkor mégiscsak látjuk, hogy a hatalomgyakorlás eszközei és módszerei már nem kontrollálhatók a szokásos képviseleti rendszereken keresztül. Attól tartok, ezt a tendenciát el kell fogadjuk, mert ideális esetben a biztonságunkat is szolgálja. Ed Snowden azért döntött a leleplezés mellett, mert féltette a szabadságot, féltette a demokráciát, hiszen könnyen elképzelhető egy olyan forgatókönyv, ahol már rég nem az emberek érdekeit szolgálja a titkos tudás és a félrevezető propaganda.
A Citizenfour című film nem szenzáció-vadászat. Aki csak azért menne el rá, hogy megerősítést kapjon paranoiás félelmeihez, amelyeket a digitalizált világgal szemben érez, az inkább maradjon otthon. Az se menjen el, aki csak arra kíváncsi, hogy Amerika a globalizációval tönkre akarja tenni a világot. Azt sem fogja megtudni, kik azok az érdekcsoportok, amik irányítani akarják a világot. Az UFÓ-k, vagy titkos szervezet összeesküvéseiről nem fog semmi újat megtudni. A film egy emberről szól, aki egészen egyszerűen leszállt arról az autópályáról, amit emberileg nézve kijelöltek számára. Azt mondta, ez az autópálya nem vezet jó irányba, és szeretném, ha ezt mások is meglátnák. Az nézze meg a filmet, aki nem előítéletekből akar magának világképet alkotni, s csak akkor tör pálcát egy Snowden felett, ha nyitottan végiggondolt minden szempontot.
Mert minden lehallgatáson és titkosszolgálaton túl egy dolog valóban igaz: ez a film elkészülhetett. Él Snowden, élnek a kiszivárogtató újságírók, él a film rendezőnője. Sőt, megkaphatta érte az Oscar-t. Egy Kádár-rendszerben az első filmkockáig nem jutottak volna el. Eszerint is kell mérlegelni a történetet.