Aki tehát hajlamot, elkötelezettséget és elhívást érez az ókori szent nyelveken (héber, görög) írt Ó- és Újszövetség tanulmányozására; a teológiai és etikai gondolkodásban való elmélyülésre; a vallás- és egyháztörténet egyre szélesebb megismerésére; a Krisztus gyülekezete vezetésére, a lelkipásztori gyakorlat megszerzésére, az jelentkezzen a KRE Hittudományi Karára. Ne csak pusztán vallásos vagy intellektuális lelkesedésből, sokkal inkább Istennek elkötelezett életvállalásból. Abból a célból, hogy a magyar református egyház tudós teológusa váljék belőle.
Református teológia - htk.kre.hu
– Tíz hallgatót biztosan veszítettünk – mondja Kocsev Miklós, a KRE Hittudományi Karának dékánja. A teológiát és a kollégiumot érintő tűz ugyanis 2019-ben a felvételi eljárás közben történt. A korábbi húszfős évfolyamok helyett csupán tíz diákkal tudták elkezdeni a 2019/2020-as tanévet. E mögött egyértelműen a bizonytalan helyzet, főleg a kollégiumi elhelyezés nehézsége áll. A dékán szerint szembe kell nézniük azzal, hogy amíg nem tudnak visszaköltözni a megújuló épületbe, addig lesz, aki másik teológiát választ helyettük.
Újjáépül a Ráday utcai kollégium - reformatus.hu
Február 15-én járt le idén is a felsőoktatási intézményekbe való jelentkezés határideje. A pontos adatokat még nem hozták nyilvánosságra, így nincs információnk arról sem, hányan döntöttek úgy, hogy valamelyik református intézmény hittudományi karán szeretnék folytatni tanulmányaikat. Nem tudjuk azt sem, hány fiatal érezte úgy, őt Isten a lelkipásztori szolgálatra hívta el és közülük hányan mondtak végül igent.
A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának honlapján olvasható egy tömör összefoglalás arról, amit ez az intézmény kínálni tud mindazoknak, akik a náluk folyó képzésre jelentkeznek. A bibliai szövegek eredeti nyelven való tanulmányozása, az Igében megtalált válaszok megfogalmazása azokra a kérdésekre, amelyek a legégetőbbek és leginkább foglalkoztatják mindazokat, akik körülöttünk élnek, egyértelmű és világos etikai útmutatás, egy gyülekezet vezetése, a lelkipásztori gyakorlat megszerzése.
Önmagában is lenyűgöző ez a felsorolás, tiszteletet parancsoló, ha valaki úgy határoz: igen, én szeretnék jártas lenni azokon a területeken, amelyeket az előbbi felsorolás érint. Érzem a hívást, alkalmasnak tartom magam, odaszánom az erőmet, a tehetségemet, felhasználom képességeimet.
2019-ben, éppen a felvételi eljárás közben ütött ki tűz a Ráday u. 28. alatt található teológia és kollégium épületében. Dr. Kocsev Miklós, a Hittudományi Kar dékánja szerint ez a tragédia tíz fiatalt biztosan elriasztott attól, hogy ebbe az intézménybe jelentkezzen. Úgy érezhették: nem lennének biztonságban. Éppen ezért hangsúlyozta idén dékán úr annyira: biztonságos, jó helyen van és lesz az, aki jelentkezik.
Annyit tennék még hozzá: ez nemcsak most van így, hanem általában is ez jellemezte azokat az éveket, amíg valaki a gyülekezeti szolgálatra készült. Az igazi kérdés mindig is az volt: mi lesz utána? Amikor kikerül ebből a biztonságos közegből? Hogyan birkózik meg azokkal a feladatokkal, amelyek hirtelen rá szakadnak? Mit kezd a különböző kihívásokkal, az elvárásokkal, amelyekkel szembesül? Kinek és mennyire próbál megfelelni? Kinek és mire mond igent és mire nemet?
A teológiai évek alatt egy teológus számára természetessé válik a közösségi lét. Figyelnek rá. Segítenek, amikor arra van szüksége. Tudnak róla, számon tartják. A szobatársak, az évfolyamtársak egymást. Az oktatók a hallgatókat. Van kihez menni, kihez fordulni. Még így is vannak nagy elakadások, tragikus élethelyzetek, megoldhatatlannak tűnő problémák. Annak ellenére, hogy biztonságos, jó helyen van.
A gyülekezetekben szolgáló lelkészek helyzete pedig attól a pillanattól fogva változik meg, hogy kilépnek egy-egy teológia biztonságot adó falai közül. Mert hiába eszmélünk rá újra és újra arra, hogy mekkora szüksége lenne minden lelkésznek arra, hogy valakivel/valakikkel rendszeresen megbeszélje, átbeszélje szolgálatának, életének kérdéseit, nehézségeit, örömeit és bánatait, a gyakorlatban még mindig nem történt előrelépés ezen a területen. Még mindig csak „ötletelünk”, amikor arról hallunk: egy lelkésznek nehézséget jelent a gyülekezeti tagokkal való hétköznapi kommunikálás. Egy másik lelkész magányos, zárkózott, befelé forduló. A harmadik kibékíthetetlen ellentétbe került a gondnokával, a presbitériummal vagy éppen a polgármesterrel, az iskolaigazgatóval. Előrébb jutni, megoldani egy helyzetet nem fogunk attól, ha csak beszélünk róla. Nem róla kellene beszélni, hanem vele. Odalépni, leülni, megkérdezni, végig hallgatni. Ki mer először a másik felé lépni? Mikor érezzük már végre egyformán fontosnak, hogy lelkészi szolgálata során mindenkinek szüksége van arra: kísérjék őt az úton?