Heves kirohanást intézett Kim Dzsong Un észak-koreai diktátor Donald Trump amerikai elnök ellen csütörtökön. Trump még az ENSZ közgyűlésén elmondott beszédében fejtette ki, hogy kész porig rombolni Észak-Koreát, ha a „rakétaember” Kim folytatja a provokációt (...). Kim Dzsong Un az észak-koreai állami televíziónak elmondott beszédében kifejtette (...), Trump „jól meg fog fizetni” beszédéért, melyben a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság elpusztítására hívott fel. Kim továbbá többször is „szenilisként” és „gyengeelméjűként” hivatkozott az elnökre, egy olyan gengszternek nevezve őt, aki „szeret a tűzzel játszani”.
Kim Dzsong Un: Tűzzel fogom jobb belátásra bírni az elmebeteg, szenilis trottyot - mandiner.hu
Olvassa az ember az Egyesült Államok és Észak-Korea virtuális háborújának újabb fejezetét, amelyben a meglehetősen mulatságos frizurájú amerikai elnök és a nagyjából mindenki által elmebetegnek tartott észak-koreai diktátor üzenget bőszen egymásnak, egy-egy rakéta ill. hidrogénbomba kísérlettel, nagyszabású hadgyakorlattal fűszerezve, miközben a világ azon izgul, nehogy tovább guruljon a felek gyógyszere, elvégre itt mégiscsak a mi bőrünkre megy a játék. Rakétaember, elmebeteg, szenilis trotty – amolyan világpolitikai kocsmai verekedés fültanúi lehetünk, a kérdés persze mégiscsak az, vajon megmarad az egész a szóbeli fenyegetés, esetleg a sörösüvegek dobálása szintjén (ez lenne a hidrogénbomba és a hadgyakorlat), vagy készülhetünk a valódi verekedésre, ahol a gyilkos pofonok elszenvedői mi magunk vagyunk?
Izgalmas és érdekes a történelem, sokat tanulhat belőle az is, akinek se kedve, se megfejtése nincs a címben feltett kérdéshez. Ha szűken csak a huszadik századot nézzük, volt itt koreai háború, kubai rakétaválság, 1983-as NATO hadgyakorlat, amely majdnem atomkatasztrófához vezetett, ám a valódi érdekesség számomra mégis inkább az, amit Fischer Ferenc idéz „A kétpólusú világ 1945-1989” című könyvében.
1957-ben „Mao moszkvai tárgyalásai során kijelentette: ”nem kell félnünk az atombombáktól és a rakétáktól. Nem számít, milyen háború tör ki, hagyományos, avagy termonukleáris, mi fogunk győzni. Ami Kínát illeti, ha az imperialisták háborút szabadítanak ránk, talán 300 millió embert is veszíthetünk. És akkor? A háború az háború. Az évek tovaszállnak, és mi hozzáfogunk, hogy még több gyereket csináljunk, mint valaha.”
„1958 júliusában Hruscsov titokban Pekingbe látogatott, hogy elsimítsa a kínai-szovjet ellentéteket. Az egyik napon Hruscsov és Mao a pártvezetők számára fenntartott, Peking központjában lévő rezidenciában pihentek az úszómedence partján. Mao hirtelen felállt és úszni ment. Hruscsov is utánament, úszkáltak és beszélgettek. Mao egyszer csak azt mondta: Egyébként magának vannak atomfegyverei, Amerika fél magától, miért nem provokál egy háborút? Miért nem csap le Amerikára? Hruscsov azt kérdezte Maotól: De minek? Mao erre így válaszolt: Hát hogy végleg leszámoljon az imperializmussal! Hruscsov azt mondta: De milyen áron? Mao: Ne törődjön az árral!” (Fischer Ferenc: 1945-1989, Dialóg- Campus Kiadó, Bp.-Pécs 2005; 188. oldal) A fenti események hatására Hruscsov belátta, hogy Mao veszélyt jelent nemcsak a Szovjetunióra, de a világbékére is.
Nos, a fenti történetet azoknak ajánlom, akik szerint „egyik félnek sem érdeke a háború”, és „Észak-Korea csupán próbálja jól pozícionálni magát”. Nem, Észak-Korea diktátoránál bármikor elszakadhat a cérna, igazság szerint fogalmunk sincs, mikor fog kiteljesedni nála az örökölt elmebaj.
Persze, nemcsak Észak-Koreáról beszélhetünk.
Sosem hittük volna, de napjaink világpolitikai történései egyre aggasztóbban hasonlítanak a hidegháború időszakára. Élesedő orosz-amerikai ellentét, krími válság, Kína és Oroszország által tűrt/támogatott, már-már Mao idézett kijelentéseit is felülmúló Észak-Korea, döbbenetes terrortámadások Európában és a világban, migrációs válság, a válságkezelésben teljesen ésszerűtlenül viselkedő európai vezetők, miközben az amerikai elnök, mint valami texasi cowboy a prérin, most éppen Iránt fenyegeti. Bár Észak-Korea vezetője teljes joggal nevezhető örültnek, csendesen megkérdezhetjük azért, vajon a tűzzel, Európa jövőjével, emberéletekkel játszadozó „demokratikus vezetőket”, akik láthatóan mindenféle józan ész híján vannak, vagy olyan képtelen és életveszélyes ötleteket adnak elő halál komolyan, mint a korlát nélküli betelepítés, vajon minek is hívjuk?
Hogyan gondozzuk a nyakunkba pottyant ápoltakat, egyáltalán mit gondoljunk mindazon válságjelenségekről, amelyeknek tanúi vagyunk, hogyan vélekedjünk azokról, akik a világ sorsát alakítják?
Úgy hiszem, a válasz mégiscsak a kereszténységen belül keresendő. Egyfelől szabad imádkozni a világ vezetőiért, másfelől soha nem szabad elfelejteni, Ki az, Aki mégiscsak kezében tartja a világmindenséget. Őbenne lehet bizodalmunk. Kegyelme által talán könyörül rajtunk.