Amit viszont szükséges megcselekedni, azt nem mulaszthatjuk el a botránkozástól való félelem miatt. … Igen a szeretet szabályát itt is meg kell tartani, de csak az oltárig; vagyis a felebarát kedvéért ne botránkoztassuk meg Istent.
Institutio 3.19.13.
Németországban, úgy tűnik, 500 évvel a reformáció után szinte kézzelfogható közelségbe került a katolikusokkal való egyesülés. Egy, a maga esetlenségében is bájos filmecske készült mintegy tiltakozásul, A szépség és az esküvői rémség címmel. Az esetlenség nem csak a képi megjelenítésben érvényesül, de az érvelés gyengeségében, miközben kiérezhető az a szenvedély, amely mutatja, hogy van, aki számára még igenis fontos az Istennel való kapcsolat és az üdvösség kérdése.
Mit mondana Luther? - kérdezi a film ajánlója. A kérdés sokkal inkább az, mit mondasz te? Hogyan állsz majd az Úr Isten elé? Ezt a kérdést mindenkinek magának kell megválaszolnia. Hogy mi az az út, amelyet életében bejár, már földi életében Istent szolgálja, vagy sem – ezt mindenkinek magának kell mérlegelnie.
Nem újkeletűek az uniós törekvések az evangélikus és katolikus egyház részéről. A liturgiai visszarendeződés látványosan fejezi ezt ki. A mi városunkban az sem okoz már problémát protestáns testvéreinknek, hogy egy kalap alatt emlegetik Szent Mártont és Luther Mártont. Megértem azt, hogy vannak, akik számára első helyre került az emberekkel való megbékélés, és ennek érdekében hajlandóak arra, hogy feladják tanbeli preferenciáikat. Megértem, mert a világ így működik. Ugyanakkor – bár a világ így működik, kompromisszumokkal és erőbevetéssel, manipulatív lelki nyomással – a láthatatlan egyház kívül esik az emberi játszmák törvényszerűségein. Mit mond Isten? Erre a kérdésre félre kell söpörni kétezer év emberi szennyét. Emberi fantázia koholta hagyományokat, a népi kegyesség túlzásait, az ember-pápák döntéseit. Milyen prioritásaink vannak? Istent tesszük első helyre, azaz teocentrikusan gondolkodunk mindenről, vagy antropocentrikusan, azaz az embert állítva a középpontba? Mit gondolunk az emberről, mire képes és mire nem? Nyomorult és Istenre szorul, vagy úgy gondoljuk, képes a tökéletességre? A kérdés elvezet bennünket a bűnből való megigazulásunkhoz, amely ismét az Isten mindenekfelettiségéről és a hitről szól. Kitől kapjuk azt a hitet? Vagy megérdemelve jut hozzánk? Ha pedig nem igeszerűen válaszoljuk meg ezt a kérdést, annak mi az oka? A Szentírásból keressük Isten akaratát, vagy emberi gondolkodásunkat elégségesnek tartjuk? Mit gondolunk hát akkor Isten törvényéről? A bálványimádást hogyan értelmezzük? Nyilvánvaló, hogy itt olyan főbb pontok előkerülnek, mint a sákramentumokról való tanok. De kérdezhetnénk azt is, valóban a Szentháromság Egy Örök Istent hisszük, vagy beengedünk más egyebet, ami már a kvaternitás irányába visz el minket, mint a Mária-kultusz?
Mondhatjuk nyugodtan, hogy mindez csak dogma. Ám az a helyzet, hogy ezek az alapvető pontok minőségileg befolyásolják személyes életünket, embertársainkhoz való viszonyunkat, miközben ezek határozzák meg az egyházat. Tehát a tanok megtagadása, vagy legalábbis zárójelbe tétele egy váz nélküli szervezetté teszi az egyházat, és éppen saját hitvallásait köpi szembe.
Minden egyházi unió, ami mögött emberi megfontolások vannak, de amely által az Istennel való kapcsolatunk legfontosabb alaptanításai elvesznek, csak egy emberi építmény lesz, ráadásul fundamentum nélkül. Az az egyház, az a keresztyén, akit nem érdekel az Úr Istennel való viszonyának tisztasága, az nem is nevezheti magát sem Krisztus egyházának, sem keresztyénnek. Az tulajdonképpen csak egy kultusz, ami vallást mímel, de mást nem lát maga előtt, csak embereket és hatalmi játszmákat.
Hogy egyházi vezetők nem védik foggal-körömmel azokat a lényegi tanokat, amelyeket hitvallásaikban elfogadnak, hát – ahogy mondani szokták – lelkük rajta. Ha saját üdvösségükről van szó, ez akár szó szerint is értendő. Ám felelősséggel viseltetnek azok iránt, akik valami miatt nem képesek vagy nem akarnak tisztázni magukban lényegi kérdéseket. Ezek az emberek elfogadják azt, ami történik egy egyházban, amibe belekereszteltettek, amibe valahogy belecsöppentek. Szomorú az, amikor egy-egy élet odaér a halál mezsgyéjére, s akkor pánikkal állapítja meg a haldokló, hogy gondolatai az üdvösségről éppoly kuszák, mint élete volt.
A külső, többnyire liberális érv az unió mellett mindig az emberek egymás iránti szeretetének parancsa. Igen, hasonlít ez egy házasságkötésre. Az egyik fél a másik javára minden lelki igényét félreteszi, aláveti magát a másik akaratának, mégpedig kizárólag azért, hogy mások – a násznép, a házasságba őt belekényszerítő szülők, a barátok – mind megnyugodjanak. Lehet ilyenkor őszinte, tiszta szeretetről beszélni? Nem éppen a szabadság hő bajnokai lennének azok, akik egy ilyen házasságkötés ellen kézzel-lábbal tiltakoznának? A filmekben nem ilyenkor kiáltunk a főhősre: fuss, rohanj! S a főhős ilyenkor kirohan az esketésről, megkönnyebbülten, mert mégsem építette életét hamis kompromisszumra. Vagy minden csalás és ámítás, ha valakinek az érdeke azt kívánná?