Egy ausztrál állatkórház önkéntesek jelentkezését várja. A feladat nem más, mint hogy az Ausztráliában tomboló erdőtüzek sérült koaláinak kell kesztyűt varrni.
Megégett koaláknak kesztyűt varró önkénteseket várnak Ausztráliában - velvet.hu
Ránézve a cikk képre, amin a megégett koala végtagjait látják el, nem is tudja az ember, hogy sírjon-e vagy nevessen. Több szokatlan dolog együttese kelti ezt a kettős hatást. Bárki azonnal el tudja helyezni a képet, nem készülhetett máshol, csak Ausztráliában. A kontinensnyi országban, ahol most a nyár mellett a bozóttüzek – de nevezhetjük nyugodtan erdőtüzeknek is- tombolnak a 40 C körüli hőségben.
Elképzelni is nehéz, hogy mekkora területek válnak a tűz martalékává egy-egy ilyen alkalommal. Az arányok érzékeltetéséhez hadd mondjam el, hogy pár éve kinti unokatestvérem és férje elvittek Brisbane-ből Sydney-be, aztán el egészen Canberráig és vissza autóval (kb 3200 km-es kör), és bizony volt olyan szakasz – elhagyva a parti részt, mely akkor éppen áradások miatt volt veszélyben- ahol 55 percen keresztül nyílegyenesen vezetett az út és jobbról és balról is végeláthatatlan eukaliptusz erdő kísért bennünket. Először jót vigyorogtam egyik helyen a kihelyezett tűzvészjelző fokozati skáláján: low, high, very high, severe, extreme, catastrophic mód volt feltüntetve. No, gondoltam először, milyen jelző ez, hogy az alacsony fokozat után már rögtön magas következik, semmi közepes, semmi átmenet; a többit meg minek is cizellálni, hiszen ott már nem nagyon nézegethet az ember, jobb, ha menekülőre fogja, amíg lehet. Aki ezen a vidéken egyszer is látta - ha csak a nyomait is valamilyen tűzvésznek, annak ez mélyen „beleég” az emlékezetébe. Mert a végtelennek tűnő gumifa erdők a szó szoros értelmében nemcsak faanyagot, hanem olajat is öntenek a tűzre.
Ilyenkor aztán de nehéz is az ikonikus koaláknak, akiknek nemcsak az éléskamráját nyelik be a lángok, hanem a többnyire alvó, nem éppen fürgeségükről híres állatkák életét is veszélyeztetik. Ilyenkor aztán megtelnek a koala kórházak a túlélőkkel, akiknek többnyire a mancsaik sérülnek meg, mert a szó szoros értelmében forró lesz a lábuk alatt a talaj. Hihetetlen elánnal mentik őket az emberek, és hihetetlen, mit meg nem tesznek az állatkák gyógyulásáét. Volt szerencsém látni egy ilyen kórházat Port Macquarie-ben.
Bár ilyen ellátást kapnának itthon az emberek! - tört fel belőlem önkéntelenül is, mikor a család többi kinti tagjával később megosztottam a tapasztaltakat. Nem tudtam, milyen lavinát indítok el. Rövidesen egy szenvedélyes vita frontvonalában találtam magam. A tárgy az ember és a természet, valamint az ember és az állatok viszonya volt. Kiderült, hogy nagyon másképp gondolkozunk a világról, az értékekről, amit nagyban meghatároz annak a háttérnek a gyökeres különbsége, amiben felnőttünk. (Az unokatestvérek ugyanis un. mostoha unokatestvérek, tehát 100% ausztrálok, ha lehet egyáltalán így nevezni a 4-5. generációs ír és skót bevándorlók leszármazottait.) Egyik unokatestvérem felesége odáig jutott az érvelésben, hogy amikor az autóúton pl. az átugráló kenguruk balesetet okoznak, ott ő csak az állatokat tudja sajnálni, hiszen a vidék az ő jogos birodalmuk, és az ember csak tudatos betolakodó, és ennek megfelelően viselje is betolakodásának következményeit. Nem tudtam meggyőzni, hogy azért mégis az emberi nyomorúság elsődleges egy balesetben is az állatok nyomorúságával szemben. Nem tudtam meggyőzni, mert valószínű, mint a felső középosztály illusztris értelmiségi tagja, sosem látott igazán élőben embert „állati” nagy nyomorúságban. Ez nem jellemző az ő köreire. Ha erősen akarok fogalmazni, akkor mondhatom úgy is, hogy ő megengedheti magának ennek a szélsőséges nézőpontnak a luxusát. Neki már lehet a legnagyobb aggodalma az, hogy milyen kesztyűje lesz a koaláknak, mert a hétköznapok megélhetésén nem kell aggódnia különösebben sem neki, sem környezetének.
Nálam ez egy kicsit máshogy van. Félreértés ne essék, fontosnak tartom én is az állatok védelmét, különösen is fontos az ilyen egyedi fajok megőrzése, a barbár kínzások felszámolása, de az aggodalmak homlokterében nálam továbbra is az ember marad. Nem tudom elképzelni a helyzetet, hogy bármilyen állat nyomora feledtetni tudná, megelőzné a környezetemben lévő emberek nyomorát, baját, szükségét. S ha valamikor kesztyűgyártásra adom a fejem, akkor az elkészült terméket inkább a hidegtől átfagyott kezekre húzom fel először a mancsok helyett. Mivel sokan és sokfélék vagyunk gondolkodásunkban mi, emberek, biztos vagyok benne, hogy a mancsokra jut elegendő kesztyű. És az átfagyott kezekre?