Szerda este kiderült: bárhogy is próbálkozik a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ), nem könnyű olyan ellenfelet találnia, amit Georges Leekens irányításával le tudunk győzni. A C divízióban szereplő Magyarország hazai pályán kikapott az egy kalappal lejjebb rangsorolt Kazahsztántól, majd a szintén a D-ben lévő Fehéroroszország ellen úgy ért el döntetlent idegenben, hogy nem mutatott semmit. (...) A belga kapitányt mindez, a játék képe egy pillanatra sem zökkentette ki, mondta ugyanazt a sablont, amit már tavaly októberi kinevezése óta megszokhattunk tőle. Nem boldog, ha gólt kapunk, de a hozzáállás és a mentalitás rendben volt. Abszolút nem csalódott.

Edzőpartnerré silányultunk, Leekens így is büszke - index.hu

 

Nézem a labdarúgó válogatott aktuális meccsét, aktuálisan éppen Fehéroroszország ellen szenvedünk, én pedig azon kapom magam, hogy egyáltalán nem érdekel ez az egész. Ahhoz képest, hogy két éve még majd szétvetett a nemzeti büszkeség, hiszen hosszú évtizedek böjtje után labdarúgó Európa bajnokság résztvevői lettünk, ahol kiválóan szerepeltünk – nos, ahhoz képest most nyugodtan leülök vacsorázni, kapcsolgatom a tv-t, majd a mérkőzés vége előtt tíz perccel felállok és elmegyek aludni. Nem csalódott vagyok, nem is dühös, egyszerűen nem értem, mi a baj, hogyan jutottunk idáig – hiszen a labdarúgásba ömlik a pénz, egyre több a korszerűbb stadion, a játékosok se lettek rosszabbak, mégis, edzőpartnerré silányodtunk, taktika, elképzelés, hadrend, vagyis mindaz, ami egy modern csapatsportban alapkövetelmény: egyszerűen nincs. 

Nem tudom, talán Leekens kapitány úr az egyetlen a világon, aki, látva a csapat kilátástalan játékát, nem bizonytalanodik el, hanem ugyanolyan elánnal képes elképesztő butaságokat beszélni. Nem tudom, hogy konkrétan ennyire hülyének néz lenéz minket, vagy ennyire nem érti a szakmáját, amiből a jelek szerint kiválóan megél, esetleg –na, ne már!- komolyan is gondolja, amit nyilatkozik. 

Pedig a helyzet az, hogy a világverő fehérorosz válogatott ellen is ugyanazt a kilátástalan semmit produkáltuk, mint a szintén világverő kazah, és a rettegett gárdák közé semmiképp se tartozó Skócia ellen. Végül is mindegy, Leekens urat hamarosan elzavarják (talán a mai, ausztrálok elleni, borítékolható vereség után), éppen ezért teljesen lényegtelen, miket nyilatkozik. Sokkal fontosabb, hogy mi az oka a 2016-os EB utáni látványos visszaesésnek, annak ellenére, hogy a magyar labdarúgásba ömlik a pénz. 

(Nem vagyok sportújságíró, a foci világát sem ismerem közelről, csupán olyan szurkolóként írok, aki szereti ezt a sportágat, és szereti a magyar focit is. Ez van…)

Pedig azt hitték sokan, hogyha több pénz jut a labdarúgásra, sok minden megoldódhat. Ha van pénz, meg lehet fizetni játékost, edzőt, lehet jó csapatot építeni. Való igaz, ahogyan a háborúhoz is három dolog kell, úgy a mai modern sportból sem hiányozhat a pénz, mégis, mintha a TAO pénzek okozta anyagi támogatás nem látszana a játék színvonalán. Pedig az ötlet, az elképzelés nem rossz: nemcsak egy milliárdos cég támogathat nagycsapatot, de egy helyi vállalkozó is a helyi kiscsapatot, így a csapat jobb körülmények között játszhat, edzhet, a magasabb osztályba kerülés sem tűnik elérhetetlen álomnak. (Sok csapat egyszerűen nem tudta vállalni a feljutással járó terheket, pl. messzebb kellett utazni, ificsapatot kiállítani.) A több pénz nagyobb tudású edzőket jelenthet egy nagycsapatnál, mégis, a nagycsapataink rendre leszerepelnek a kupaporondon, ráadásul rendre olyan csapatok ellen „égünk”, akik sokkal szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkeznek. 

Sokan azt gondolták, hogyha végbemegy egyfajta infrastrukturális fejlődés, az előbb-utóbb érezteti hatását. Látjuk, hogy sorra épülnek a műfüves pályák, kisebb települések felújítják lepusztult létesítményeiket, a kirakatcsapatok ócska stadionjai is látványosan megújultak. Mégis, mintha nem látnánk a felfedezett tehetségeket: ehelyett méregdrága külföldiek fociznak, a fiatal magyar játékosok pedig nem jutnak szóhoz. (Arról nem is beszélve, hogy a Puskás Akadémia, amely ugye elvileg a fiatal magyar játékosok kirakata lenne, méregdrágán összevásárolt külföldi játékosokkal a sikeres hatodik helyet szerezte meg a bajnokságban, miközben voltak olyan meccsek, ahol csak nagyítóval lehetett magyar játékost felfedezni.) Mintha a csodaszép stadionokban nem taposnák egymás sarkát a nézők sem. Talán a Fradi az egyetlen, ahol vannak nézők, és talán a Diósgyőr az a csapat, ahol számíthatunk rájuk az új stadionban. (Debrecen arénája kong az ürességtől.)

Sokan azt hittük, ha kijutottunk az Eb-re, akkor újra lehet jó foci Magyarországon. Sajnos nem így történt. Úgy tűnik, az Eb selejtezők és az Eb nagyszerű eredménye csupán egy kiugrás volt, amelynek nincs alapja. Mintha az akkori eufóriával azt az üzenetet kaptuk volna: jól örüljétek ki magatokat, mert záros határidőn belül ilyen nem lesz. 

Szóval pénz van, játék, fejlődés: nincs. Vagy csak én várok túl sokat, új, fiatal magyar játékosokat, elképzelést, taktikát a felnőtt válogatottnál, nézőket a stadionokba, nem világverő aranycsapatot, de horvát, cseh, szlovák, esetleg lengyel színvonalú focit, néhány kiugró eredményt, vagyis: megtérülő befektetést. 

Na, mindegy. Gondolom, az illetékesek már intézkedtek, én mindenesetre ma találok jobb elfoglaltságot is az ausztrálok elleni barátságos mérkőzésnél. Persze, az is lehet, hogy belenézek egy kicsit, hátha. Nehéz ebből kigyógyulni, talán nem is akarok igazán. Lehet, hogy velem van a baj?