Az új évezredben eljutottunk arra a pontra, hogy a kisgyermekek napjai már szinte jobban, de legalább annyira szervezettek, mint a felnőtteké. Különösen rémisztő, hogy ez a jelenség az idő előrehaladtával egyre csak fokozódik, így az önálló játékra, pepecselésre vagy éppen semmittevésre nem marad szabad idő, pedig ezek a tevékenységek igen fontosak a gyerekek fejődésének szempontjából. (...) Heckman másik ezzel párhuzamos észrevétele, hogy a társadalmak túl sokat költenek a késői fejlesztésekre, amelynek már elenyésző a hozama, ahelyett hogy a korai készségfejlesztés segítségével csökkentenék a későbbi szociális költségeket.
Hiába a gyerek óvodai fejlesztése, ha valami sokkal fontosabb hiányzik - g7.hu
A Szexi Közgáz Blog megtérülő befektetés szempontjából foglalkozott a kisgyermekkorral. Mivel régi vesszőparipám ez a téma, felkeltette az érdeklődésemet. James J. Heckman, a Chicagói Egyetem Nobel-díjas professzora több megfigyelését és kutatási eredményét közzétette már e témában, és ő arra következtetésre jutott, hogy az óvodások és iskolások fejlesztése gyengébb mutatókat produkál a 0-2 éves gyermekek fejlesztéséhez képest.
Pedig éppen a "rendszerbe kerülés" hozza el a felismerést sok gyermek esetében. Az óvodába bekerülve derül ki, hogy némely vagy éppen sok területen elmaradásban van egy-egy gyermek. Sok szülő a korai fejlesztés kifejezést ismeri, és annak hatására el is terjedt az oviangol, ovijudo, zeneovi és ki tudja még milyen "ovibiszbasz" foglalkozás igénybevétele. Ahelyett, hogy ölbevett gyermekekkel lenne tele a világ.
A mondókázás, az ölbeli játék, a höcögtető gazdag kincstár, amiből csecsemőkortól (sőt! magzati kortól kezdve) szedegeti össze a gyermeki lélek és elme az építő köveit. Ezek az építőkövek Heckman hozamai. Ahol van építőkő, ott lesz hozam. A vallásos nevelésben is így van ez. Csecsemőkortól mozdulatokat, fordulatokat, formákat lát, hall és másol, vagy nem lát, nem hall és nem másol a gyermek. Gyógyírnek gondolja sok, kényelmes keresztyén szülő az ovihittant. Azzal nyugtatja magát, és csitítja a lelkiismeretét, hogy beíratja oda (is) a gyermekét. De otthon nem imádkozik a szülő, és templomba nem jár el együtt a család.
Alapok hiányoznak a társadalom különböző rétegeiben, és az egyháztagság új (hiányzó) rétegeiben is. Küzdünk, azonos szintre próbáljuk hozni a gyerekeket, presbiter-ideált szem előtt tartva igazítunk a rendszeren, mégis rendre felsülünk. Így aztán próbálkozásaink korai, kései vagy éppen semmit érő kategóriákba sorolhatóak. Talán Heckman kutatási eredményeit és következtetéseit szem előtt tartva, hangsúlyosabban kellene segítenünk a várandós és csecsemős családokat. Megtérülő befektetésünk nemcsak a pályázatírás, vagy a települést járó fenntartói járulékszedő kör kialakítása, hanem a baba-mama-papa csoport is.
