Az itt élők egy része szeretett volna gyülekezetet alkotni a megsegítő Istennek, olyan helyet, ahová bárki bekopogtathat. Nagy dolog, ha egy keresztyén gyülekezet kinyitja kapuit, és befogadja a testvéreket. Amikor majd átköltöznek az átmeneti, lapostetős otthonukból, egy sokkal szebb sátorba, kívánom, hogy vigyék magukkal a nyitott szívüket, legyen majd templomuk – a szó valódi értelmében – gyűjtőhely – fogalmazott az egyházvezető.
Már írtam egyszer az újpalotai templomépítésről, a gyülekezetről, amelyet nem ismerek, de teljes szívemből imádkozom értük, hogy templomépítésük falakat bontó, befogadó, köveket-lelkeket építő vállalás lehessen. Kapva az alkalmon és a parókia cikkén, most néhány pontban azokhoz a gyülekezetekhez, lelkészekhez szólnék, akiknek még nincsenek kész terveik, nincs látványterv, különösen nincs eldöntött, megszavazott, „betonba öntött” elképzelés, de van álom, reménység, hogy egyszer majd ők is templomépítőkké válhatnak. Jelen állás szerint én azoknak a lelkipásztoroknak a sorát gyarapítom, akik nem is álmodhatnak új templomról: mi a templomot renoválók, a kiüresedett, óriási, korszerűtlen épület terhét cipelő lelkészek sorát gyarapítjuk, éppen ezért irigykedve nézem mindig azokat, akiknek van lehetőségük új templomot, ezzel együtt új közösséget is építeni. Talán elfogadnak néhány tanácsot tőlem – nem az építőanyagra, a látványra vonatkozóan, inkább arra nézve, amely valójában meghatározza a hely, a közösség jövőjét.
Az első tanácsom így hangzik: ne mondjatok le soha a templomépítésről! Tudom, egy templomépítés nem olyan egyszerű menet: pénz, pénz és még egyszer pénz szükséges hozzá, és persze telek, remélhetőleg jó helyen. Sokak számára talán ez a legnagyobb kihívás, talán ezt a problémát lehet a legnehezebben megoldani. A pénz hiánya miatt meggyőzzük magunkat: nem kell templom, majd eljárunk továbbra is a „művházba”, a másik felekezet jóindulatával élünk továbbra is, esetleg folytatjuk a családi alkalmakat, stb. Nyilván ennek is megvan a romantikája, és ezen is ott van Isten áldása, de egy templom mégiscsak más. Lehet egy templomépítést elhalasztani, de ha itt az alkalmas idő, akkor bátran bele kell vágni! Annál is inkább, mert a templom: jel. Jele annak, hogy élünk, hogy itt vagyunk, hogy a közösség meghatározó része szeretnénk lenni, jele Isten gondviselésének, mindennapi és örökkévaló reménységünknek.
Ha templomot építenék, lelkipásztorként valószínűleg nagyon határozott elképzeléseim lennének. Azt hiszem, több mérnököt is felkeresnék, meglátogatnám a közelmúltban épült templomokat, talán még egy kész tervet is letennék a gyülekezet asztalára. Ugyanakkor el kell fogadni mindenkinek: a templom nem az enyém, nem nekem épül, hanem mindnyájunknak. Bármennyire szép és jó, amit valaki kigondol és papírra vet, egy templom akkor lesz igazi közösségi hely, ha az nem csak egy-két ember, esetleg csak a presbitérium elképzelései szerint jön létre. Éppen ezért én megkérdezném a gyülekezetet, vajon ők milyen templomot akarnak? És közvélemény-kutatást tartanék, megkérdezném a majdani templom környezetében élőket is, a közösségbe nem járókat, az utca emberét: szerintük milyen templom épüljön? Mit várnának el egy templomtól? Annál is inkább fontos lenne ez, mivel ők azok, akiknek a megszólítására törekszünk, akiket szeretnénk bent látni, bent tudni a közösségben. Értünk küldettünk, nekik hirdetjük az evangéliumot.
Ehhez kapcsolódik talán az egyik legfontosabb tanácsom: legyen hitetek nagy templomot építeni. Megmondom őszintén, nem tudok mit kezdeni azokkal az épületekkel, amelyek egy kicsi helyre beszorítva, „elég lesz ez nekünk” alapon felépülnek. Tudom, a pénz nagy akadály és komoly visszatartó erő, mint ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy a telket sokszor az önkormányzat adja, gyakran jelképes összegért. Mi pedig hajlamosak vagyunk megalkudni, lejjebb adni az igényeket, elképzeléseket, álmokat: nem kell olyan nagy, nem kell olyan szép, ezt is és azt is kispóroljuk, hogy aztán a végén egy szinte használhatatlan épületünk lehessen.
Pedig kis templom - kis lehetőségek. Egy kis templomban nem férünk el, egy kis templomban nincs elég tér, egy kis templomban nem lehet alkalmakat tartani, egy kis templom gyakran bezárt közösségről árulkodik. Nem szabad abból kiindulni, hogy most mekkorák vagyunk, hiszen mégiscsak arról szól a reménységünk, hogy képesek leszünk megszólítani másokat is. A növekedést Isten adja, hát akkor ne féljünk tőle!
Megmondom őszintén, az egyik legnagyobb félelmem az egyház jövőjével kapcsolatban, hogy szubkultúrává válik. Bezárva, elkülönülve, saját kicsiségének és korlátjainak a fogságában vergődve éldegél, megelégedve azzal, amire saját emberi korlátjai révén futotta. Sok templomépület, és a sokszor missziónak nevezett, valójában belterjes alkalmaink is erről árulkodnak. Pedig a mi küldetésünk mégiscsak az, hogy „tanúim lesztek”, a mi reménységünk mégiscsak az, hogy a templom megtelik élettel, hogy sokan jönnek, hogy olyanok is megérkeznek, akiket talán nem is vártunk…
Ezért örültem nagyon az újpalotai református templom alapkőletételekor elhangzott mondatnak. Templom: olyan hely, ahová bárki bekopogtathat.
Kapukat kinyitni, szíveket kitárni, térden állva felemelkedni – nemcsak templomépítésnek, de akár missziói programnak is beillő mondat. Éljünk vele, éljünk általa!
Hozzászólások