Kütyükorlátozó szülőnek lenni nem könnyű, sok bajt hoz az ember a saját fejére. Könnyebb sorolni az ellenérveket, hogy úgyis ez a jövő, meg az összes gyerek képernyőfüggő, meg azt, hogy ezekből a gyerekekből mind programozók lesznek, és különben is, a szülőknek is jár a pihenés. Amit szintén képernyő előtt gúvadva töltenek. Vajon van még helye a kételkedésnek?
Lengyel Gabriella: Bill Gates és Steve Jobs is tiltotta, te miért engeded? (Figyelő, 2018. október 7.)
Azt hiszem, ezt (is) elszúrtam: letöltöttem a Minecraft számítógépes stratégiai játék demó verzióját alsós fiamnak. Hát eddig bírtuk. Rögtön az elején tisztáztuk is a szabályokat: csak hétvégén, fél-fél óra. (Egy év múlva, Deo volente, visszatérünk majd még erre.) Pedig nem kaptak táblagépet az óvodai ballagásra. Nincs okostelefon, csak a mi levetett régi butuskáink. Képernyő kicsi koruktól kezdve szigorú rendszer szerint. A TV – egyrészt az agyrém játék-, másrészt a kétbites összes többi reklám, harmadrészt a reklámszünetben sugárzott rajzfilmek többsége miatt – gyakorlatilag csak bútordarab. Illetve nem gyakorlatilag, hanem csak elvileg, mert bár elég mély, csipketerítőt és édi-bédi nippeket egyelőre nem növesztett, enni meg nem lehet rajta, a lejtőn egy kapura játszott gombfoci pedig csak első hallásra tűnik jó mulatságnak. Nagy meccsek, olimpiai és világbajnokságok idején azért jól jön, egyébként csöndben lapít a sarokban: tudja, hol a helye.
De a Minecraft! Pedig remekül kihúztuk Minecraft irodalom vásárlással. Újság, regényke, lexikon. Aztán az egyik jóbarát szemrehányó kérdése megtört, és jött a demó letöltése. És ez igazából azért aggaszt, mert tudom, hogy én biztos, hogy napokat tudnék eltölteni előtte. Nem, nem akkor, ha alsós lennék, hanem most. Teológián a Sim City vagy az Age of Empires stratégiai játékok oltárán annyi időt áldoztunk, hogy még belegondolni is fáj, kiábrándító és letaglózó. De az örök kalandvágy rögtön fellángolt, amint Steve elindult szerencsét próbálni a kis párhuzamos univerzumában, és szinte láttam a játék univerzumának gravitációs mezőjét, ami készült beszippantani.
Tegnap reggel pedig az egyik barátom sajnálkozott a templomban, hogy csak egyedül jött, de nem tudta a gyereket lehámozni a gépről. Megértem. De a fenti cikk írójának rólunk szóló lesújtó véleményével egyetértek: „…inkább engednek, mert nem mernek és nem tudnak beleállni a konfliktusokba, mert az hiszik, rossz szülők, ha nemet mondanak és határozottan lépnek fel. Ezzel el is értünk a 21. századi nevelés paradoxonához, a szabadságban felnőtt gyerekek terrorban tartják jófejkedő szüleiket.”
A Reposztban idén már írtunk arról, hogy van-e türelmünk a lehető legmesszebb kitolni a közösségi médiázgatás kezdetének az időpontját. Ugyanez áll a kütyükre is. Lengyel Gabriella egy Spectatorban (A számítástechnikai guruk nem engedik gyerekeiket okostelefonok közelébe. Mondjuk is, hogy miért. 2018. szeptember 22.) megjelent cikkre hivatkozva hozza fel többek között Bill Gates és Steve Jobs példáját. A Microsoft alapítója általános iskolás koruk végéig nem vett okostelefont a gyerekeinek. Azon se lennénk meglepve, ha utána sem – csupán engedte, hogy diákmunkával megkeresett pénzükön megvegyék maguknak. Jelenleg pedig a családi asztalnál, és lefekvés előtt továbbra tiltják a kütyüzgetést. A néhai Steve Jobs, az Apple egyik alapítója 8 évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy gyerekei nem használhattak iPad-et, és egyébként is szigorúan korlátozták a kütyük előtt töltött időt.
Mert nem csupán a közösségi média felületét tervezték úgy, hogy a visszacsatolások annyi boldogsághormont szabadítsanak fel, ami könnyen függővé tesz, hanem a kütyüink és az azokon futó játékok is ugyanezen az ősi elven működnek. Ha nem így lenne, nem lennének népszerűek, nem ajánlgatnánk egymásnak, magyarul nem lehetne eladni. A jutalmazást, pozitív visszacsatolást mi is rendszeresen alkalmazzuk a kutyánktól kezdve a gyerekeinken, diákjainkon, hittanosainkon át, a beosztottainkon keresztül, sat, sat, sat.
Pont ezért tartják távol saját gyerekeiket a tech világ vezetői és véleményvezérei. Mert ők fejlesztették ki azokat az algoritmusokat, amik odaláncolnak minket a termékeikhez. Hogy mennyire jó munkát végeztek, azt éppen saját tiltásaik és szigorú korlátozásaik bizonyítják.
És nagyon nem kérnek abból, hogy szellemi termékeik szellemileg és érzelmileg kiszolgáltatottá és függővé tegyék gyerekeiket. Az okostelefonok, táblagépek és közösségi média használatának tétje óriási. A játszma erről szól: gyerekeink megfelelő érzelmi stabilitással és morális tartással felszerelten válnak majd le rólunk, vagy különböző cégek talmi hülyeségeinek kiszolgáltatva. Mi tanítjuk meg őket, hogy használják saját javukra ezeket az eszközöket és alkalmazásokat, vagy odadobjuk őket védtelenül az eszközök és alkalmazások piacára?
Utóbbi esetben annyi esélyt adunk nekik, amennyi az oroszlánok elé vetett őskeresztyéneknek volt Rómában. De azoknak legalább volt egy belső bizonyossága, hogy Krisztus országa várja őket odaát. Mi hogyan osztjuk meg gyerekeinkkel a jézusi értékeket, ha mi sem lájkoljuk azokat? Mert ők halat kérnek tőlünk, mi pedig kígyót adunk a kezükbe (Lukács evangéliuma 11,11)
Szóval, kedves szülők, mi mire várunk? Soha sem korai új szabályokat felállítani. Rengeteg hisztivel fog járni, potyognak majd a könnyek és lesz sírás, meg fogcsikorgatás, de az ő érdekükben ez a dolgunk. Egyre több szülő veszi a bátorságot és igyekszik tudatos felhasználót nevelni a gyerekéből. Következetes időkorlátozással, párhuzamos programmal és a családi élet munkáinak újraosztásával. Van kedve csatlakozni a klubhoz?
