K. R., az állítólag tizenkettedik évfolyamos diák, aki stílusa alapján valójában vagy sokkal idősebb, vagy az elmúlt tizenkét esztendőben Romana-regényújságokat olvasott tankönyvek helyett, a Wmn.hu portálon közzétett levelében azt ecseteli, miként törte szét álmait a zord oktatási rendszer. „Úgy indultam, mint mindenki más. Gyémántfényű szemeim csillogtak az izgalomtól, ahogy beléptem az iskola kapuján. Kalandvágyó voltam, és élettel teli. Tervezgettük a többiekkel, hogy kiből mi lesz, ha majd felnő. Űrhajós, királylány, tűzoltó, balett-táncos, autóversenyző… És bár messze még a vége, de szerintetek ki tudott hű maradni gyermekkori álmaihoz? Az űrhajós fiú szobájából idővel eltűntek a csillagképek, a királylány rossz társaságba keveredett, a tűzoltó kondiját folyton cikizte a tesitanár, a balett-táncosnak nem maradt ideje edzésre járni, az autóversenyző önbizalmát pedig teljesen aláásta az a tanár úr, aki azt mondta, hogy a nők nem tudnak vezetni, így bizony ő sem lehet autóversenyző.” Majd így folytatja: „Hova tűnt a gyermeki mosolyunk? Miért nem vagyunk olyan felhőtlenül boldogok, mint korábban? Miért nem tudjuk élvezni a napsütést és a madarak énekét? Miért nem tudjuk hasznosítani az iskolában tanultak többségét a való életben?”
Sajnálom ezeket a fiatalokat, hogy úgy érzik, nem tudják megvalósítani álmaikat. Nem hiszem, hogy tudok rajtuk segíteni... Talán csak azzal, ha leírom, elmondom nekik, hogy most olvastam egy híres magyar énekesnek az önéletrajzi riportkönyvét, aki iskolás korában elhatározta, hogy ő indián lesz...! Ez a 60-as években történt, amikor még nem volt többpártrendszer, amikor még nem lehetett csak úgy tüntetni, amikor még egészen mást jelentett a szabadság, mint napjainkban... És ebből a fiúból -megvalósítva élete álmát, minden negatív körülmény ellenére- indián lett! Cseh Tamásnak hívták...
Hogy kezdődött az egész? Mesélje el ő maga...! „Az lesz, mondtam, hogy elmegyünk a hegyekbe, indiánok leszünk, íjat csinálunk, azzal igazán el kell találni a másikat, és akit eltalál egy nyílvessző, az kiesik. Nincs vita. A Gerecse lett sz első helyszín... Szóval mentünk ott négyen az erdőben, szabadok voltunk, az történt, amit akartunk. Mi fáztunk éjszaka, mi áztunk esőben, mi raktunk tüzet... Utólag meg lehet ezt magyarázni, elméletet lehet mögé gyártani, hogy szabadságvágy meg kivonulás a társadalomból, de mi akkor és ott csak játszani akartunk. Lecserélted az embert, aki a kinti, hazug világban bóklászott, és előlépett egy harcos, Uncas, Winnetou meg a többiek. A következő években már nyolcan-tízen voltunk és a Bakonyba mentünk. Sokkal jobb terepet találtunk Bakonybéltől délre. Azóta is ott vagyunk...”
Kedves Mindenkori Álmodozók! Cseh Tamás arra is megtanít benneteket, hogy az álmaitokat ne adjátok fel...! Egészen pontosan nem is ő, hanem az indiánok... „Egy nagy álom volt az életük. Az álmot megfejtették, ha ők maguk nem, akkor egy öreg vagy a varázsló. Az álmok diktáltak. Hogy indulni kell az új tábor felé vagy éppenséggel meghalni... Álom, fantázia, valóság. Olyan titokzatosan ötvöződnek, hogy nem tudhatod, melyik melyik...”
S ha már egy kicsit is megvalósítottál az álmodból, akkor nagyon vigyázz rá...! Ne engedd el könnyen, hogy majd úgyis jön a következő... Hanem őrizd csak makacs módon azt a megálmodott életet, ahogy az indiánok is tették... „ Este jó a sátorban lenni, ég a tűz, elpakolsz, a takaróidat megigazítod, hogy éjszaka ne fázz, mert néha csak kettő-három fok van a völgyben, még a legmelegebb nyáron is meglátszik a lehelet hajnalban. Sokan a tűz mellett ragadnak, ott alszanak, az őr meg kóricál valahol. Az éjszakai őrség fontos. Ilyenkor könnyen meg lehet lepni a tábort, a lótolvajlásról nem is beszélve. Éjszaka izgalmas őrködni, szeretik is az emberek. De hajnalban már mindenkinek csukódik le a szeme, na, többnyire ekkor támad az ellenség...”
Időnként be kell engedni a valóságot az álmok közé... Nem tudsz mit tenni... Nincs tökéletes álom, nincs tökéletes űrhajós, királylány, tűzoltó és nincs tökéletes indián sem... „A játék soha nem lesz tökéletes. Olykor elfúj a szél egy nejlonzacskót, ami kiszabadul valahonnan,mert nyilvánvaló, hogy az élelmiszerek egy része vagy a ruhák abba vannak csomagolva, vagy például volt négy olyan évünk, amikor nem volt forrás, és akkor a raktársátrak műanyag flakonos üvegekkel voltak tele. Sajnos nem tudunk mindent indián módra tenni. Az indiánok például vadásztak és szárított húst ettek...”
S mi van akkor -kérdezhetnénk- ha eltérő ideológiai-politikai nézetet valló indián kerül be a játékba...? Mint például a már rendszerváltás utáni, elkötelezetten jobb oldali Cseh Tamás esetében a liberális (volt egy ilyen párt, hogy SZDSZ...) Temesi Sanyi... „Sanci még akkor lett indián, amikor politika sem volt. Mindig barátok voltunk, és csak néha gabalyodtunk világnézeti vitákba, de miután kiderült, hogy ott nem értünk szót, kerüljük ezt a témát. Az biztos, hogyha szüksége lenne rám, elsőként vetődnék érte, és azt hiszem, ez fordítva is így van. Ez az indián miatt van. A játék fölötte áll a politikának. Akárcsak a dalok...”
És akkor mi van, ha idegen hadsereg megy át a Bakonyon, az indiánok földjén...? Mint ahogy az megtörtént 1968-ban... Nos, itt Cseh Tamás hangnemet vált... „Megszállt ország voltunk, ha kimentél a város szélére, csak ruszkival találkoztál, Pápától Kecskemétig, Veszprémtől Debrecenig mindenütt ruszkik. Akit ez nem izgat, az menjen a kurva anyjába, vagy azt szállják meg, hogy megtanulja. Nagyon haragszom erre a szabad világra, amelyik olyan könnyen felejtette el 56-ot és a prágai eseményeket... Nem akarom én ezt domborítani, csak hát nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy most is valószínűleg azért vagyok beteg, mert ez a kutya világ megbetegített. Annyi reménykedés után megint olyan országban élek, ahol a hülyeség az úr, és ezt már valószínűleg nem viselte el az idegrendszerem, és gyorsan csinált egy rákot. Kicsit előreszaladtam...”
Azt mondja K.R., pontosabban azt kérdi, gondolom, az űrhajós, a királylány, a tűzoltó és a többiek nevében is: „Hova tűnt a gyermeki mosolyunk? Miért nem vagyunk olyan felhőtlenül boldogok, mint korábban? Miért nem tudjuk élvezni a napsütést és a madarak énekét?” És mit mondott erre Cseh Tamás, egy öreg indián, sejtjeiben a gyilkos kórral, 1-2 évvel halála előtt, egyben arra a kérdésre is válaszolva, hogy mi is az a valami, amit jobb híján életnek hívunk...? „Csoda. Azt hiszem, minden távozó idős ember tudja ezt. Akármilyen nehéz élete is volt valakinek, ha belül nem csordul túl a méreg és a gonoszság, akkor tudnia kell, hogy az élet maga a csoda. Lüktető bizsergés, ami a bogarakban, a fákban, bennünk ott motoz, és akárhogy csúsztunk, másztunk, bukdácsoltunk, ezt kell hogy érezzük. Káprázat. Igen, káprázat. Nem tudhatom persze, hogy akit a balsors egész életében üldöz, az így köszön-e el, de én kalapot emelek az élet előtt, és odaát elhencegek vele... Nemcsak a saját sorsomra gondolok, hanem mindannyiunkéra. Ahogy tápászkodtunk, együtt mozdultunk, özönlöttünk bele a háborúba, és ki onnét, fogcsikorgatva elkezdtünk és újrakezdtünk, és eufóriában nyargaltunk, és belegázoltunk a pénzbe, és a nyáj most elveszetten csörömpöl, térdig jár a pénztengerben, és hiába, még mindig szép, még így is szép. Káprázat az élet, öregem. Sok rossz történik, de a világnak mindig lesz egy-két olyan szeglete, ahová el lehet menekülni, látod, mi is itt vagyunk a patak partján a rengetegben, jaj de kár, hogy a könyvben nem lehet érzékletesen leírni, micsoda boldogsággal trillázik fölöttünk ez a madár, gyönyörűség ez az egész...”