Egy átlagos brit hat és fél órát alszik naponta – közli a BBC egy alváskutatással foglalkozó cég adatait. Köztudott, hogy az alvással töltött átlagos idő egy jó ideje csökken. Ennek számos oka van, nem utolsó sorban az, hogy olyan kultúrában élünk, amelyben az alvás egyre inkább luxusnak számít, ennek következtében könnyen le lehet róla mondani. És mi másért is létezne a koffein, ha nem azért, hogy a sok kialvatlan embert ébren tartsa... De ahogyan csökken az alvással töltött idő mennyisége, úgy válnak egyre gyakoribbá bizonyos betegségek – így például az elhízás, vagy a cukorbetegség.
Ma sokan és sokfelé hangsúlyozzák az aktivitás fontosságát. Igaz ez fizikai és szellemi értelemben is. Amit nem használunk, az elkezd sorvadni!- érvelnek. Nagy igazság van ebben. Kellenek a fizikai és szellemi kihívások az egészséges élethez.
De az is igaz, hogy az aktivitást sem lehet túlzásba vinni. Ahogy a fizikumnak, úgy az agynak is szüksége van regenerálódásra. Ennek a regenerálódásnak a legősibb és legjobb módja az alvás. A regenerálódás nem luxus, hanem életszükséglet. Ismerjük az embertelen kínzások eredményeit, mikor raboktól megvonták az alvás lehetőségét. Egy idő után teljesen szétestek.
Életem leghosszabb folyamatos ébrenlétét egy utazásnak köszönhettem. Kb. 35 órát sikerült összehoznom. Az USA-ból jöttem haza: volt ebben repülés, átszállás, lekésés, várakozás, Pestről hazavergődés, meg minden, ami kell. (Sajnos van egy rossz tulajdonságom, hogy semmilyen mozgó járművön sem tudok aludni) Azt tudom, hogy mikor a fáradságtól félholtan hazaértem végre, aggódó, és feszülten várakozó édesanyám felém zúduló kérdéseire csak annyit tudtam mondani: „Ne most!”, és már dőltem is el az ágyamon, mint a krumpliszsák. Olyan igazi ájulásos, hosszan tartó alvás következett. Felkelés után már nem hárítottam el a kérdéseket, sőt, örömmel osztottam meg élményeimet.
Rendkívüli eset, mondhatnánk, hamar kiheveri a szervezet. Egyet biztosan. De a krónikussá váló alváshiány előbb vagy utóbb visszaüt. Megéri -a szó szoros értelmében- éjt nappallá téve tenni a dolgokat, ülni a gép előtt, verni a klaviatúrát, mert be kell fejezni, mert meg kell tanulni, mert még el kell olvasni, ki kell javítani stb.
Nagyon nem szeretem, amikor a gyerekek azzal mentegetik magukat az iskolában: „De hát én X órát tanultam!” Ilyenkor szoktam mondani: „Inkább tanulgattál.” Lehet, hogy órákat tölt el valaki a könyv fölött, de ha nem tud összpontosítani, akkor kár mímelni az egészet. Inkább 10 intenzív perc, mint 2 óra lagymatag figyelem.
Ki van ám a csapda jól találva! Nem jut időm az alvásra, abból veszek el, hogy az aktivitásomat fokozni tudjam. De ezzel csak generálom a problémát. A luxusnak vélt alvás nélkül romlik a teljesítményem, koncentrálóképességem, nem működik úgy a memóriám, így még több időre lesz szükségem a feladataim teljesítéséhez. S mivel a nap csak 24 órás, miből csíphetek el időt? Természetesen az alvásból. Ördögi kör. Az aktivitás kultúrájában egyre kevesebb időt jut a passzív regenerálódásra. Arra sajnáljuk a drága időt. És szép fokozatosan tönkre is tesszük magunkat.
Igaz ez lelki életünkre is. Ott is sokszor befutunk az állandó nyüzsgés zsákutcájába. Lelkes emberekként, jó szándékkal újabb és újabb szolgálatot bevállalunk. Hajlamosak vagyunk annyira az aktivitások fokozása felé eltolódni - mint egyetlen elképzelhetőnek tűnő gyülekezeti modell(Úgy jó a gyülekezeti élet, ha minél több rendezvény, aktivitás van, van mit írni a jelentésekbe, lehet készíteni a fotókat!) -, hogy nem marad idő a regenerálódásra. Ilyenkor a mennyiség gyakran nem minőségbe, hanem igénytelen silányságba, csömörbe, kiégésbe csap át.
Bele kellene gondolni abba, hogy a mai világ hajtott, űzött emberének nem biztos, hogy újabb és újabb programokra, kulturális vagy ilyen olyan rendezvényekre van első renden szüksége, hanem regenerálódásra lélekben is, megtalálni újra a szükséges lelki harmóniát, egyensúlyt. Szükség van az áldott csendre. Túrmezei Erzsébet verse idekívánkozik:
Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
Most megnyugszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,
új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem...
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
Vajon gyülekezeti alkalmaink, az egész tevékenységünk hozzásegít-e ennek a regeneráló szeretetnek a megtapasztalásához, vagy az egyházi/gyülekezeti élet az amúgy is kevés energiamaradékot és időmaradékot is elszívja?
Hozzászólások