Celldömölkön a Kemenes-aljai Művelődési Központ és Könyvtár színháztermében tartottak ünnepi megemlékezést szombaton. A rendezvényen közreműködött többek között Kondor Tamás, aki Demjén Ferenc dalát, a Honfoglalást énekelte el. Ünnepi beszédet mondott Fehér László, a város polgármestere, valamint Ágh Péter, a térség országgyűlési képviselője. A beszédeket követően a történelmi egyházak képviselői megáldották az új kenyeret, majd kitüntetéseket adtak át azoknak, akik kiemelkedő tevékenységükkel hozzájárultak a város sikeréhez.
Országépítő Szent István öröksége - Színdarabbal, szoboravatással ünnepeltek megyeszerte - vaol.hu
Tudom, bennem van a hiba. Remélem, most már csak volt. Őszintén bevallom, eddig mindig úgy menetem el az aug.20-i városi ünnepségre, hogy ez egy hivatalos rendezvény előre megírt forgatókönyvvel, előre sejthető tartalmú köszöntő beszédekkel, lélektelen közhelyekkel, szófordulatokkal. Azt is lehetett nagyjából tudni, hogy milyen körből kerülnek ki a kitüntetettek. S -mea culpa- már mindig nagyon vártam, hogy a szózat eléneklése után, lelkileg meg nem érintve vagy éppen kissé lelombozódva, sokszor a fogadást és a finom falatokat meg sem várva, minél rövidebb úton elhagyhassam az ünnepség helyszínét... Eddig. Az idén minden más volt. Felidézem röviden az ünnep felemelő pillanatait...
Tudom, sok aug.20-i ünnepséghez hozzátartozik Szent István király Imre herceghez intézett intelmei. Jó néhányszor hallottam már én magam is... De ahogy most, a helyi kis amatőr színtársulat fiatal színésze elmondta, az olyan volt számomra, mint egy igehirdetés. Örök és mégis időszerű. Szívhez és értelemhez egyaránt szóló. Hívőt és hitetlent egyformán magával ragadó. „...tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.” (…) Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: "Irgalmasságot akarok, nem áldozatot." Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is, hogy Isten felmagasztaljon most és a jövőben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess. Légy szemérmes, hogy elkerüld a bujaság minden bűzét, valamint a halál ösztönzőjét.
Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni. Ámen.” Igen, mint egy igehirdetés, ámennel a végén...
Aztán -meglepetésre- begördült a színpadra egy tolókocsis fiatalember. Nem öltönyben, frakkban, fehér ingben, jól fésülve... Hanem, mint egy rocker, aki eltévesztette a helyszínt, kigombolt farmeringben, fülbevalóval, hosszú hajjal... Adtak egy gitárt a kezébe. Még azt sem mondanám, hogy szépen, pontosan, iskolázott hangon énekelt volna. De a szemei... Ahogy ragyogtak... Miközben énekelte a minden vidéki ünnepségen, temetésen és egyéb rendezvényen elhangzó, teljesen elcsépelt honfoglalásos betétdalt... Szemében őszintén csillogtak a könnycseppek... Én is eltakartam a szemeimet...
Jött az ünnepség főszónoka. Egy országosan ismert politikus. Készült, s nem is a tavalyi beszédét olvasta fel. Friss volt minden szava, minden gondolata helyén való. Kellően emelkedett és kellően racionális. Egyszerre általános és egyszerre konkrét. S egyformán sikerült elkerülnie mind a steril profizmus, mind pedig az esendő emberi amatőrség hangvételét. Aztán beszéde végén, politikustól szokatlan módon, Isten áldását kérte Magyarországra és az itt ünneplőkre...
Végül következtek a köszöntések... Pro Urbe díjat kapott az egyik városrész plébánosa, akinek nem régen volt az aranymiséje, melyről itt a reposzton én is megemlékeztem. Aztán szintén kitüntetést kapott -pedagógusnap alkalmából- a helyi egyházi iskola gazdasági vezetője, egy szerény „háttérember”... (Tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy eddig egyházi intézményből csak elvétve került oda valakinek valamilyen kitüntetés...) S a végén a legnagyobb meglepetés, egy fiatalember az utcáról... Szó szerint, ugyanis ő a városgondnokságon dolgozik, s az ő feladata az utcák, terek, közterületek rendben tartása... Egyik kezében egy „célszerszám”, másikban egy kukás zsák... Minden reggel látom, ahogy megy, szedi a szemetet, szorgalmasan, szótlanul... Emlékszem, még egyszer meg is jegyeztem valakinek, hogy ki figyel fel rá, ki értékeli az ő munkáját...? S most ott téblábol fel megilletődötten a színpadra... Látszik, az ünnepre való tekintettel ráadtak egy tiszta fehér inget, egy boka felett harangozó fekete nadrágot, egy viszonylag jó állapotban lévő cipőt... Zavarában a bal kezével akart kezet fogni... Még meg sem szűnt a kötelező diszkrét taps, már vissza is ült a helyére... Neki leírom a nevét is, Karácsony Péternek hívják...
Hát, ezek voltak számomra az idei aug. 20-i ünnepség felemelő pillanatai. S csak most sajnálom, hogy eddig nem ilyen lélekkel, szívvel, füllel és szemmel voltam jelen az ilyen rendezvényeken...