Ha én zászló volnék, sohasem lobognék,
Mindenféle szélnek haragosa lennék,
Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének,
S nem lennék játéka mindenféle szélnek.
A vasárnapi istentiszteleten megemlékeztünk az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról. Mint szinte minden okt.23-i megemlékezésen, ünnepi műsorban, itt is elhangzott Bródi János klasszikus, szép, tiszta és egyszerű dala. Magam sem gondoltam azonban, hogy az utolsó versszak – Ha én zászló volnék – milyen filozófiai és teológiai gondolatokat fog előhozni belőlem. Ehhez végül is nem kellett semmi más, csak tényleg belegondolni abba, hogy mi lenne, ha én -történetesen- egy zászló volnék...
Ha én zászló volnék... nem gondolkodnék azon, hogy melyik a magasabb ontológiai szint: tárgyként, létező, de élettelen, holt objektumként, igaz, szimbolikus erővel és jelentéssel bíró létezőként vagy pedig emberként, élő szubjektumként, öntudattal bíró, sőt, transzcendens lényként, hovatovább imago dei-ként, Isten képmásaként létezni illetve élni...? Igaz, így nem is tudnám megérteni, hogy ez utóbbiak, Isten kiváltságos teremtményei, akkor miért alakítják úgy az életüket, történelmüket, hogy a fejlődés (?) az elszemélytelenedés irányába haladjon...? Igen, egyre inkább tömegtársadalommá, manipulált tucatlényekké, s ahogy József Attila írta anno, „kartoték-adat”-tá válunk, akiknek (majdnem azt írtam, amiknek...) a szabadságuk kimerül abban, hogy fogyasztóként melyik multit támogassuk, természetesebb vagy mesterségesebb élelmiszereket fogyasszunk és hogy melyik banknál, milyen hitellel kössük le magunk és utódaink jövőjét...
Ha én zászló volnék... azon sem gondolkodnék, hogy melyik a magasabb szintű etikai állapot, léthelyzet: a zabolátlan, ösztönszerű, önmagát minden irányba kipróbáló lobogás, az életet egy nagy játéknak tekintő életfelfogás, amibe a hibák, tévedések is beletartoznak vagy a kifeszített, egy irányba tekintő, merev etikai pozíció...? Amikor valakinek szilárd tartása van, csak éppen emiatt megfosztja magát attól, hogy az élet több területén is megmutassa magát... S itt eszembe jutnak azok a sokak által tisztelt rendszerváltó politikusok, akiknek volt gerincük, fel lehetett rájuk nézni, akár még zászlóként ki is lehetett volna őket tűzni mondjuk a Parlament épületére, csak hogy a jó értelemben vett életrevalóság, a mindent elsöprő lobogás és a jövőépítés potenciálja és lendülete hiányzott belőlük...
Ha én zászló volnék... az már valószínűleg megérintene, hogy a „kifeszítenének”-kifejezés mennyire ad tudatosan lehetőséget az áthallásra, a Megfeszítettre, arra a Jézus Krisztusra, aki feláldozta magát értünk, az életét adta nekünk...? Keresztyén fejjel, szívvel az áldozatos élet, a másokért való élet legfőbb példája, Jézus Krisztus lebeg a szemeim előtt. Áldozatos élet... Milyen idegen életszemlélet ez a mai, liberális, egoista, önmegvalósítást hangoztató szólamok között... Hol vannak már a pesti srácok, akik feláldozták az életüket...? Vagy az aradi vértanúk...? Eszembe jut az egyik, Láhner György utolsó mondata: „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom...”
Ha én zászló volnék... lyukas zászló volnék...! Hadd fújjon át rajtam szabadon a Szél, a Szentlélek...! Hadd legyek egyedül az Ő játéka...! „A szél arra fúj, amerre akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy...” (Jn. 3, 8) Ne legyen rajtam idegen hatalom szimbóluma, semmiféle ideológiai teher vagy megkötözöttség... Legfeljebb a zászlós bárány... Hogy irányt szabjon a Szélnek... Hogy mikor, merre fújjon, hová vigyen engem, hol van rám leginkább szükség... Hogy abszolút szabad lehessek... Szabad a szolgálatra... Szabad a szeretetre... Szabad az önfeláldozó életre... És nem csak így, gondolati síkon, október 23. tájékán...