A gyülekezet nem steril dolog. Isten kegyelme, hogy ezek az emberek itt vannak, és ebbe a gyerekek is beleértendők, hiszen nem párhuzamos világ az övék: a felnőtt- és a gyermekistentisztelet valósága egy. És bár utóbbinak is megvan a maga menete, lehet, hogy Marcinak vagy más gyerekeknek egy-egy alkalom „csak” arról szól, hogy valaki elfogadja és szereti őket. Ahogy a gyerekekhez viszonyulunk, az maga az üzenet, amit át szeretnénk adni: Isten szeretetét nem kell kiérdemelni, mert az már adott. Nem tudunk semmit tenni azért, hogy ő jobban vagy kevésbé szeressen minket.
„Én nagyon nem szeretek templomba járni!” - parokia.hu
Egy kisgyermekes család útja a rendszeres istentiszteletre járásig. Egy kisgyermekes család nem várt megpróbáltatásai az istentiszteleteken. Kérdő, megdöbbent pillantások a gyülekezeti tagok részéről. Hasonló mondatokkal lehetne még összefoglalni, hogyan éltek meg szülők olyan nehézségeket, melyeket egy-egy vasárnap délelőtt tapasztaltak. A parokia.hu oldalon megjelent írásban olyan szülők mondják el tapasztalataikat, akik elhatározták és ki is tartottak azon döntésük mellett, hogy ők bizony gyermekeikkel együtt szeretnének rendszeresen részt venni az istentiszteleteken. „Szeretnénk, ha a vasárnapi istentisztelet a gyermekeink szocializációjának a része lenne” – mondják.
Előbb-utóbb azonban minden szülő szembesül azzal, hogy mindaz, amit ő jónak és fontosnak tart, nem egyértelműen az gyermeke számára is. Hiába a jó szándék, az elhatározás, a kitartás, ha a másik oldal: a gyermek – finoman szólva -, nem együttműködő. Már elindulni sem akar. Tiltakozik, ellenáll. Kifogásokat keres. Ezer és ezer módon kifejezi – indoklás nélkül -, hogy miért nem akar valamit. Csak. Mert nem. Persze, sokszor érthető lenne, ha elmondanák érveiket azzal kapcsolatban, miért nehéz számukra jelen lenni egy-egy gyülekezeti alkalmon. Mert hosszú, mert végig csendben kell lenni, mert egy helyben kell maradni, nem lehet azt csinálni, ami éppen eszükbe jut. Éppen ezért kezdenek el egy idő után izegni-mozogni, énekeskönyvet lapozgatni, majd véletlenül leejteni, hangosan kérdéseket feltenni: mikor lesz már vége? A szülő kellemetlenül érzi magát, próbál tenni valamit, lehetőleg úgy, hogy ne vegyék észre a padokban ülők. Erre persze semmi esély nincs. Többen hátranéznek, hogy jól megnézzék maguknak a kis rendbontót. Esetleg próbálnak segíteni a szülőknek és hátranyújtanak egy-egy igés kártyát, könyvjelzőt, finom cukrot vagy csokoládét.
Ismerősek ezek a helyzetek nekem is. Szülőként és lelkészként is. Igen, kellemetlen szülőként, hogy pont az én gyermekem és pont akkor tesz valamit, amikor a legfontosabb mondatok hangzanak és amikor mindenki feszülten figyel. És igen, nehéz lelkészként egy karácsonyi istentiszteleten versenyezni egy vagy több gyermekkel a hallgatóság figyelméért vagy éppen azon gondolkodni, ki lesz hangosabb? A velem párhuzamosan, egyfolytában beszélő gyermek vagy én? Mert előfordulhat olyan szélsőséges helyzet, amikor egy gyerek viselkedése az egész gyülekezetre akkora terhet ró, hogy az már szétfeszíti az istentisztelet kereteit. Legtöbbször azonban erről szó sincs. Sőt, megpróbálok a szószékről olyan biztató pillantásokat küldeni egy-egy szülőnek, amelyből azt érezheti: nincs baj, nem zavaró, amit gyermeke tesz.
A gyülekezetnek a gyermekek is tagjai. Ha jelen vannak a gyülekezet életében, adódhatnak nehézségek. Nem várt helyzetekben találhatja magát mindenki. Olyan problémákat kell megoldani, amelyekre nem is gondoltunk. Sőt, a gyermekek őszinte visszajelzést adnak sok esetben, kritikát fogalmaznak meg. Talán nem vagyunk minderre felkészülve. Mégsem lenne jó kizárni vagy elkülöníteni őket a gyülekezet közösségéből. Hiszen a gyermekekkel való együttlét sok mindenre megtaníthat. Elsősorban arra, hogy alkalmazkodni kell. A felnőtteknek a gyermekekhez, a gyermekeknek a felnőttekhez. „Mi, felnőttek is tanulunk önuralmat, türelmet, kreativitást, a gyerekek pedig őszinteséget és elfogadást is, hiszen van, amikor mind elfáradunk, de ha ezt is tiszteletben tartjuk, akkor az egymás iránti érdeklődésünket és szeretetünket sem veszítjük el.” Ráadásul, ha megtanuljuk a tőlünk különböző gyermekeket elfogadni, talán könnyebben megy a másik, felnőtt ember elfogadása is. Különösen azokban az esetekben, amikor úgy érezzük: annyira különbözik a másik tőlem, hogy nehezen értem meg őt, nehezen tudok kapcsolatba kerülni vele.
Ha gyülekezetként megriaszt bennünket már maga a gondolat is, hogy bizonyos helyzetekben változnunk, alkalmazkodnunk kell, akkor olyanokat riaszthatunk el magunktól, akiknek pedig nagyon nagy szükségük lenne, hogy megtapasztalják: a gyülekezet az a hely, ahol közösségben lehetnek. Istennel és egymással is.
