Orbán Viktor szerint 2017 a lázadás éve lesz: a középosztály és a nemzetek lázadásáé, amit körbefon a politikai korrektség, az elszigetelés és a megbélyegzés elleni szellemi lázadás.

Orbán: 2017 a lázadás éve lesz - inforadio.hu

Orbán Viktor interjút adott a 888-nak, s azt a meghökkentő mondatot mondta, hogy 2017 a lázadás éve lesz. Mi tagadás, ez elég merész, sőt vakmerő és provokatív állításnak tűnik egy EU-ország kormányfőjétől. Orbán nem először borzolja a kedélyeket ilyen állítással. Emlékezetes a Kaczynski-val közös fórumon tett lengyelországi nyilatkozata, amikor egyenesen „kulturális ellenforradalomról” beszélt. Be is járta az egész nemzetközi sajtót, s nem véletlen, hogy Gerald Knaus, a European Stability Initiative vezetője úgy reagált a The Economist szerint, hogy Orbán „egyedülálló veszélyt” jelent, mert egy "szélsőjobboldali vírust" olt be az európai politikai centrum vérkeringésébe. A kérdés számomra így vetődik fel: miért mondhatja ezt Orbán? Úgy értem, egy ilyen állításban súlyos kockázat is van, sőt, ha egy méretében kis ország vezetője mondja ezt, még nevetségessé is válhat. A nagyotmondás röhejes is tud lenni. Csakhogy nem ez a helyzet. Orbán, aki egy józan és tapasztalt politikus, azért mondhatja ezt, mert valóságalapja van. Nem ő lázad önmagában és egyedül, hanem hangot ad valamiféle csendes, de ugyanakkor társadalmi méretű, s a nyilvánosság ilyen szintjén eddig soha meg nem fogalmazott tiltakozásnak. Lehet vele azonosulni. Na, ezért „veszélyes” Orbán.

De mi is a tartalma ennek a lázadásnak? Orbán nyilván nem forradalmár, amennyiben a forradalom egy fennálló államforma és társadalmi-gazdasági berendezkedés megdöntésére irányul. Orbán nem kommunista, avagy antikapitalista. Sőt, nagyon is pragmatista, vagy ha úgy tetszik, reálpolitikus. Éppen ezért különös a lázadásról, avagy a kulturális ellenforradalomról való beszéd, s akár úgy is tűnhet, hogy a kormányfőt ezúttal cserbenhagyta a valóságérzéke.

Holott pont fordítva. A lázadás érzetének a megfogalmazása nagyon is a realitásról szól. No de, mi is a realitás? Hát az, amit az emberek, vagy azoknak egy jelentős része gondol. Az úgynevezett hétköznapi emberek. Nagy tévedés azt hinni, hogy a történelem pusztán az államhatalmak és tudatformáló gépezeteik játékszere. Mi ezt pontosan tudjuk. De miről is van itt szó voltaképpen?

Orbán szerint a lázadás két síkon zajlik, egyrészt a középosztály, másrészt a nemzetek szintjén, s hozzáteszi: „…mindezt körbefonja a politikai korrektség, az elszigetelés, a megbélyegzés elleni szellemi lázadás.” Az én olvasatomban most ez válik hangsúlyossá. Ez a lázadás lázadás valami ellen, amelyet – Gramsci kifejezését kölcsön véve – kulturális hegemóniának is hívhatunk. A történet valahova a két világháború közti időre, az ún. Frankfurti Iskola megalakulására, s aztán megerősödésére, majd a 68-as nemzedék megjelenésére nyúlik vissza. Egyszóval olyan európai eszmetörténeti folyamatokra, amelyekben megfogalmazódtak a későbbi és a mai Európát, sőt az egész Nyugatot nagyban meghatározó szellemi és eszmei tartalmak. Ez a folyamat is lázadás volt tartalmilag, mégpedig lázadás a fogyasztói tömegtársadalom ellen, valamint az ellen, amelyet összefoglalóan és némileg leegyszerűsítve a keresztyén gyökerű európai kulturális hagyománynak nevezhetünk. Ez a lázadás azért tört ki, mert a korabeli szellemi élet meghatározó neomarxista, avagy kulturális marxista figurái, élén a Frankfurti Iskola reprezentáns képviselőivel a nyugati kulturális hagyományban, valamint a fogyasztói társadalomban látták az egyéni szabadság kiteljesedésének legfőbb akadályát. A kulturális hagyomány (megint kicsit leegyszerűsítve, de lényegileg mégis), vagyis a történeti keresztyénség azért gátja a szabadság kibontakozásának, mert az embereket befonja, beágyazza a magától értetődőségek világnézeti hálójába. Az egyéni szabadság vagyis az autonóm személyiség azért nem tud megvalósulni, mert az emberek a keresztyén kultúra által már eleve indoktrinálva vannak, vagyis gondolkodásukat doktrínák és dogmák rabul ejtik, magától értetődőnek fogadnak el olyan dolgokat, amelyek egyáltalán nem magától értetődőek. Például nem teszik fel azt a kérdést, hogy mi a nő és mi a férfi. Például magától értetődő számukra, hogy a világnak ezen a részén a vallás többnyire egyenlő a keresztyénséggel. Például magától értetődőnek tűnik számukra, hogy mi az, hogy nemzet. Például magától értetődőnek tűnik számukra, hogy mi a család. Mivel tehát a keresztyén gyökerű kulturális hagyomány indoktrinál, úgymond soha nem bizonyított tételeket, érzületeket, önértelmezéseket az emberek agyába, lelkébe, mentalitásába vés, a szabadság nevében és érdekében meg kell szüntetni a magától értetődőségek kulturális világát és univerzumát az emberek gondolkodásának az átalakításával. A szabadság előfeltétele a keresztyén kulturális hagyomány és folytonosság dominanciájának, hegemóniájának a megszüntetése. Létre kell hozni egy új kulturális hegemóniát, amely úgy valósulhat meg, ha az emberek a gondolkodásukban, a mentalitásukban kívülre helyezik önmagukat korábbi beágyazottságaikon, s ami addig úgymond természetes és magától értetődő volt, immár kérdésessé válik. Természetesen ez is lázadás volt, a hagyományos identitások elleni lázadás, s egy új kulturális hegemónia felépítésének kísérlete.

Noha e lázadás szellemi örökségéből a kapitalizmus-kritika kikopott, sokáig, egészen pontosan napjainkig úgy tűnt, hogy ez a kísérlet sikeres. Sokáig úgy tűnt, hogy a nyugati uralkodó tudatipar valóban egy új kulturális hegemóniát teremtett meg, s az emberek döntő többsége, anélkül akár, hogy észrevette volna, immár hátat fordított mindannak, ami a történeti múltban az identitásukat meghatározta. Sokáig úgy tűnt, hogy az emberek önként és dalolva szippantották magukba az úgynevezett progresszió új tanait, s magától értetődőnek tűnik fel számukra, hogy a modernitás egyúttal szakítás a múlttal, s a "haladás" tartalma a hagyományos identitások feladása. Sokáig úgy tűnt, hogy valóban sikerült megszabadulni a nyugati civilizáció jármától – ahogyan állítólag Lukács György fogalmazott. (Sajnos nem tudtam megtalálni az állítólagos mondat pontos lelőhelyét. De hihető, az biztos.) Sokáig úgy tűnt, hogy a Gramsci-féle híres, paradigmatikus mondat, a „hosszú menetelés a kultúrán keresztül”, meg fog valósulni.

Ám épp a migráns-válság, vagyis egy másik kultúrával való szembesülés hozott elő napjainkban valamit, ami eddig rejtve volt. Egyrészt minden eddiginél erőteljesebben világossá tette, hogy az európai vezetés szellemi hátterének az alapja valóban a kulturális-történeti folytonosság megszakításának a koncepciója, s ezért a kapcsolat a Frankfurti Iskola, valamint a 68-as nemzedék szellemi örökségével ma is kimutatható. De másrészt mára az is világossá vált, hogy a keresztyén gyökerű nyugati civilizációt mégsem tudta teljesen felváltani egy új kulturális hegemónia, még ha a felszínen sokáig úgy is tűnt. Sőt, egy új lázadás vette kezdetét, ha úgy tetszik, egy konzervatív lázadás, amely azt jelzi, hogy az európai identitáshagyományok felszámolására épülő kulturális hegemónia végleges megvalósulását korántsem vehetjük befejezett ténynek. Megszólalt itt valami, amelynek eddig nem volt hangja. Egyrészt azért, mert az uralkodó tudatipar elnyomta, másrészt azért, mert igenis, van itt valamiféle nehezen megfogható félelem a politikai korrektségnek nevezett kulturális hegemóniától. De ez az elfojtott hang most mégis megszólal. És lázad.

Orbán Viktornak ez a meghökkentő állítása számomra egyáltalán nem azt üzeni, hogy elveszítette kapcsolatát a valósággal. Ő nagyon is realista. Megfogalmazott egy nagyon is létező és társadalmi méretekben is kiterjedt érzületet, amelynek a tartalma egy konzervatív világnézeti lázadás egy liberálisnak beállított, de a liberalizmusnak ellentmondva mégis csak kizárólagosságra törekvő kulturális hegemónia ellen.

 

Hozzászólások