Nem láttam még olyan egyházi kiállítást, amelyik ennyire elegánsan hűséges az evangélium örök üzenetéhez, ugyanakkor ilyen modern módon fogalmazza meg azt. Méltó a reformáció szellemiségéhez.
Nagy és örömteli meglepetésként ért Feke György írása a Pannonia Reformata Múzeumról és a hozzá kapcsolódó Kávézóról országos egyházunk honlapján. A szerző pontosan fogalmazza meg az alkotók – S.Laczkovits Emőke, Halászné Kapcsándi Szilvia, Farkas Gergely és e sorok írója – szándékát: „Nem láttam még olyan egyházi kiállítást, amelyik ennyire elegánsan hűséges az evangélium örök üzenetéhez, ugyanakkor ilyen modern módon fogalmazza meg azt. Méltó a reformáció szellemiségéhez.” Azon túl, hogy szeretném népszerűsíteni az írást, nekem ez jó alkalmat kínál arra, a Reposzton is megosszam olvasóinkkal azt a szellemi hátteret, amelynek alapján a kiállítás koncepciója megszületett. Nem csak a kiállítás miatt, hanem azért is, mert a kérdés, amelyre a Pannonia Reformata Múzeum és Kávézó válaszol, mai keresztyénségünk egyetemes kérdése is: lehet-e a konzervatív modern? Avagy: mitől modern a modern?
Először is, nem kérdés, hogy a keresztyén üzenet – s most szándékosan nem egyházias kifejezést használok – csakis konzervatív lehet, amennyiben a konzervatív jelző egy olyan világképre utal, amelynek alapkategóriája az állandóság. Erre utal a kiállítás tudatosan megválasztott címe is: Hajlék az örökkévalóságban. Örökkévalóság? Miféle szó ez? Ez egy olyan szó, amelynek ma éle van, mégpedig azért, mert szembe megy mindennel, amit korunk szellemisége az emberről és a világról gondol. Vajon miféle érvényességgel (modernitással) bírhat ma az evangélium központi üzenete, ha egyszer a modernitás, amelyben ma élnünk adatik, eleve lemond arról, hogy az emberi léthelyzetet az örökkévalóság távlatából lássa?
Nos, a kérdés mögött egy soha ki nem mondott történelmi fejlemény áll: a modernitás fogalmát egy eszme nagy sikerrel kisajátította. Ez az eszme, mondjuk így összefoglalóan és némileg leegyszerűsítve, a szekularizmus eszméje. Nem tudni mi okból, hiszen semmiféle ismeretelméleti alapja nincs, a modernitás fogalma a nyugati világban azt a sajnálatos gondolkodási folyamatot jelenti, amelynek eredményeként megszületett az a hiedelem, hogy a technológiai fejlődés felszámolta az emberi lét örök adottságait, s a modernitás immár valamiféle folyamatos haladást jelent a történelemmel, amely nyitott végű. Ez egy olyan történelemkép, amellyel természetszerűleg nem fér össze az állandóság gondolata, s főleg nem egy olyan gondolat, amely a mindenkori ember mindenkori léthelyzetét Isten örökkévalóságával hozza összefüggésbe. Ezzel megszűnt az örök igazság létébe vetett hit, s ez lett a modernitás ismeretelméleti-világnézeti alapja.
A Hajlék az örökkévalóságban attól modern, hogy válasz a modernitás ateista-szekuláris kisajátítására. Úgy modern, hogy kőkeményen konzervatív. Avagy: annyira konzervatív, hogy már modern. De hogyan lehetséges ez?
Jól írja Feke György: „A tárlat megálmodói bölcs önmérsékletet tanúsítva a formát rendelték alá a tartalomnak és nem fordítva.” A modernitás ateista kisajátításának ugyanis az lényege. hogy azt a technológiai fejlődéssel azonosította, miközben az emberi lét alapvető és végső tartalmi kérdéseit a szőnyeg alá söpörte. Szó nincs tehát arról, hogy a modernitás pusztán formai kérdés lenne, s mintha bizony azt a mai technikai eszközök alkalmazása önmagában garantálhatná. Ez a kiállítás úgy modern, hogy visszaveszi a modernitás szekularizált fogalmát olyan módon. hogy újra tematizálja a mindenkori, ideértve a mai emberi lét alapvető kérdéseit, és azt állítja, hogy a keresztyén üzenetben megfogalmazott válasz igaz. Mi több, az egyetlen és örök igazság. S a látogató pedig, még ha nem is feltétlenül keresztyén háttérből jön, azért érezheti magát megszólítva, mert létének örök kérdéseivel szembesül. Íme:
A KÉRDÉS
Az embernek mindig vannak kérdései, amelyek a végső dolgokra irányulnak. Ám amikor rádöbben arra, hogy nincsenek az emberi tudás által megszerezhető végső és végérvényes válaszok, fel kell tennie a kérdést, hogy vajon mi marad még, ami ebben a kétségbeesésben vigasztalást nyújthatna? A Heidelbergi Káté első kérdése azért klasszikus és örök érvényű, mert egyúttal állítás is arról, hogy mi az örök emberi kérdés. A kérdés az, hogy az önmagában vett emberi lét kilátástalanságában van-e egyáltalán valami, ami végső vigasztalást nyújthat? Az egyes korokat úgy is lehet jellemezni, hogy az adott korban mi a fő kérdés. A keresztyén válasz viszont erre az, hogy a kérdés mindig ugyanaz: mi a vigasztalásod életedben és halálodban? Ma is.