A volt Jobbik-elnök Egerbe utazott, ahol egy főként romákból álló brigád mellé állt be dolgozni egy napra. A volt Jobbik elnök a fűnyírást próbálta ki: motoros fűkaszát ragadott, habár állítása szerint ilyet még életében nem csinált.

Vona Gábor dolgozni ment - mandiner.hu

 

Jöhetnél hozzánk, Gábor, pénteken egész délután fűkaszával nyírtam a füvet a parókia és a templom körül – jó, elsősorban nem ez a lelkész feladata, ennek ellenére valakinek ezt is meg kell csinálni. Jobb híján ez a valaki én vagyok, az idősek nem tudnak ebben segíteni, a fiatalok a sajátjukkal vannak elfoglalva. Nincs ezzel semmi gond, nem lehetetlenség, be kell osztani az időt, erőt, feladatokat, meg aztán javamra is vált, hogy immár évek óta én nyírom a füvet – hol „tolós”, hol „ráülős”, hol fűkaszás változatot választva.

Éppen ezért, ha nagyon objektív akarok lenni, azt mondom: örüljünk annak, hogy Vona „most éppen nem politikus” Gábor egy, azaz egy napra elment vidékre, hogy megnézze, hogyan élnek a cigányok. Jobb később, mint soha, ezzel együtt azért egy kicsit sajnálom, hogy csak így, a félbehagyott politikai karrier után állt neki ennek a nemes és szép feladatnak, nem pedig előtte, esetleg közben. Bizony, jó pár, nem éppen úriemberhez méltó megjegyzést, mondatot, beszólást, cikket, aztán sűrű bocsánatkérést, magyarázkodást, gúnyos mosolyt megspórolt volna nekünk, magának…

Vona Gábor dolgozni ment, ízlelgessük a szánkban ezt a mondatot. Nem, még csak véletlenül sem akarok szegény Vona Gáboron gúnyolódni, ellenkezőleg: hadd becsüljem ezért. (Hagyjuk is a folyton hozzánk dörgölődző kisördögöt, azt a tényt, hogy erről vlogot kell készíteni, azaz hírt kell kreálni, mert most a mondanivalóm szempontjából nem ezen van a hangsúly.) És hadd mondjam azt: bizony, nem ártana néha nekünk is elmennünk azokhoz, akiket nem ismerünk, de erkölcsi magaslatokról kiprédikálunk, akiket lenézünk, leszólunk, kigúnyolunk, nevetség, vagy éppen megvetés tárgyává teszünk. 

Jó lenne elmenni, ha csak egy napra is, hogy kilátszódjanak erkölcsi délibábjaink, emberi gyengeségeink, szépen eltakart, kiretusált, ám folyton előbukkanó hiányosságaink, mint a Margit híd üressége a nyári dunai aszály közepette.

Bizony, jó lenne ellátogatni másoknak is vidékre, mondjuk a széttiport, helyre talán sohasem álló falvakba, oda, ahonnan nincs út felfelé, ahol elképesztően nehéz élni, lenni, gyereket nevelni, megőszülni, ahol magyar vagy cigány már egyre megy, mert legfeljebb szükségben és szerencsétlenségben versenyezhetnek. 

Jó lenne elmenni a gyermekét egyedül nevelőhöz, a betegét egyedül ápolóhoz, a jobb lehetőségért, vagy talán csak az életben maradásért külföldre kényszerülőkhöz, a Kanadáig meg sem álló, ott a kínai csemete fenekét törlő fiatal lányhoz, a Londonban mosogatókhoz, és megkérdezni tőlük, hogyan képzelik a jövőjüket.

Bizony, jó lenne ellátogatni nekünk, lelkészeknek is egymáshoz, feljebbvaló a lejjebb valóhoz, elől lévő a hátrébb sorolthoz, kérdezni, hallgatni, együtt, egy szívvel imádkozni.  

Jó lenne elmenni és hazatérni, hálát adni azért a kicsiért és kevésért, és közben azon töprengeni, hogyan segíthetnénk.

De jó lenne elmenni adott helyre és adott emberekhez azért is, hogy tanuljunk tőlük, hogy gyarapodjunk általuk. Jó lenne ott lenni Böjte Csabánál vagy a nagydobronyi gyermekotthonban, hogy lássuk: Istennek ma is vannak angyalai és szentjei. Jó lenne bevenni magunkat a kicsiny kárpátaljai otthonokba, oda, ahol hit, remény és szeretet lakik, jó lenne leülni, csendben figyelni, aztán elvinni magunkkal az otthonainkba azt, ami onnan annyira fájdalmasan hiányzik. 

Jó lenne alázattal, csendben, krisztusi indulattal jelen lenni a világban. Másokért, önmagunkért, egymásért.

  

Hozzászólások