Mára a Mars-járó két legjobb ásványtani műszere is felmondta már a szolgálatot, azok szintén nem adhatnak már információkat a kérdéses anyagokról.
Azért olvastam el a könyvet, mert Gaussról szól. Gausshoz mindig gyengéd szálak fűztek, azóta, hogy Göttingenben nap-nap után elmentem az ódon Városháza előtti szobra mellett. Olyankor meg is simogattam, mert kicsi volt, a hónom alá kaphattam volna, és mindannyiszor felébredt bennem az anyai gondoskodás ösztöne. Aztán kiderült, hogy a szobor Lichtenberget ábrázolja, de én mégis Gaussra gondolok, akárhányszor eszembe jut az apró emberke. Ennyit a női agyról és a matematikáról.
Daniel Kehlmann A világ fölmérése világsikerré vált rövid idő alatt, pedig elég sótlan témának tűnik első hallásra, hogy egy német megírja két német tudós, egy földrajzi felfedező, Alexander von Humboldt és a matematikus Carl Friedrich Gauss élettörténetét. A fiatal német szerző megdöbbentő módon ezt teszi, elhagyva a német esszéregény minden nehézkességét, egyszerre szellemi kalandot, élvezetes olvasmányt és sajátos humort kínálva a történelmileg nagyrészt hiteles pályák mellé. A két tudós a felvilágosodás tudásvágyával indul, de míg egyik a szokásos német buzgalommal gyűjti be anyagait, és lassanként elszáll fölötte az idő, hogy korszerűen fel is tudja dolgozni a temérdek információt, addig a másik otthonából szinte ki sem mozdulva, csupán szellemének szabad zsenialitásával felismeri a föld és a világűr törvényszerűségeit. Mindketten megszállottai a számoknak, egyikőjük élete kockáztatásával is gyűjti őket, míg a másik ott is lát rendszert, ahol még nagy koponyák sem fedeztek fel eddig törvényszerűséget. Csakhogy a felvilágosodás optimizmusával szemben ott állnak azok a pillanatok, amikor már nehéz felismerni a valóság és az irracionális mezsgyéjét, ahol átcsúszik a fölismerhetőség az ésszel meg nem ismerhető, fel nem fogható jelenségekbe. A regény főhősei éppen ezt a metafizikai félelmet igyekeznek leküzdeni, amikor összeszorított foggal megismerhetővé akarják tenni a világot. Az ijedtséget, a félelmet, az ismeretlent a feltérképezéssel, a rendszerbe foglalással vélik leküzdeni. A rideg tudományosság valójában szenvedélyes őrületük. Megszállottak. Gauss kiugrik nászágyából, mert éppen akkor jut eszébe, hogyan lehetne korrigálni a bolygók pályájának mérésekor előforduló hibákat. Humboldt mazochista módon készíti fel magát, hogy megtalálja a csatornát Dél-Amerikában, aminek létezését mindenki elvetette.
„Muszáj mindig ennyire németnek lenni?”, kérdi tőle francia tudóstársa, amikor Humboldt egy pillanatra sem néz fel a napfogyatkozáskor, mert a műszereket kell figyelnie. Daniel Kehlmann nem a szokásos sztereotípia szerint nagyon német, amikor megpróbálja megragadni a német, de mondhatjuk nyugodtan, a nyugati szellemiség mibenlétét. Nagyon nem német a stílusa sem, amivel képes minden szituációban valami humoros poénnal zárni, de nem olcsókkal, óh, dehogy! Humboldtot megkérik a vele utazó nagy dél-amerikai hantázók, hogy mondjon el már ő is egy történetet. Erre nyersfordításban előadja Goethe A vándor éji dalát. A hatás frenetikus. Mindenki ledöbben. Ennyi? Humboldt elismeri, ebben nincsenek repülő emberek, senki nem falja fel a másikat. És mi hangos hahotában mégis elmerengünk, micsoda modern, minimalista verset írt Goethe 1780-ban. Mitől nagy, mitől jó? Nem tudjuk, de azt igen, hogy nagy és jó. Mérhetetlen. És már megint ott vagyunk, amitől a két tudós élettörténetének 21. századi elbeszélése nagyon mai, nagyon korhoz kötött. Mert 21. századi szkepticizmusunk, a világ megismerhetetlenségének borzadálya érződik ki belőle. Itt állunk, pár száz évvel a ráció mindenhatóságának kora után, és még mindig oly keveset tudunk, olyan nagyon rabjai vagyunk kornak és helynek, időnek és hatalomnak. Oly nagyon félünk, de félelmeinket manapság nem méréssel, hanem nevetéssel szeretnénk elűzni. Hogy olykor sírásba görbül a nevető száj? Naja, ez is korunk terhe.
Évszázadok misztikuma a fausti embertípus igyekvése. Ez az állandó vándorlás, az előretörekvés kényszere. Hol áldás, hol teher mindez, de annyi bizonyos: ez az állandó nyugtalanság ma is hajtja a nyugati embert. A regény főhősei valahol a halál közelében érzik meg, mennyire viszonylagos törekvésük értelme. Ám amíg elérkezik a megnyugvás, marad az elme örökös éhsége, az egyik cipel és mér, a másik erre azt mondja, gondolkodni is kell. Az egyiknek magas IQ-jához alig valamicske érzelmi intelligencia párosul, fia, érző romantikus ember, aki értékben nem marad el híres matematikus apja mellett. Ki-ki a magáét teszi hozzá, ám a világ fölmérése azóta is a kérdőjeleket szaporítja, és még mindig a kételyek világának mérhetetlen félelmei közt várjuk azt a bizonyos nyugalmat. Amikor végre az elme bizonyosan láthat is. Mert a „tükör által homályosan” igazsága nem kortünet, hanem örök evidencia e földi létünkben.
Daniel Kehlman: A világ fölmérése
Magvető, Budapest, 20072
A Könyvről készült mozifilm plakátja
Kép forrása: Filmstarts
Hozzászólások