Tönkretett egy XIX. századi spanyol freskót egy jó szándékú idős hölgy, amikor engedély nélkül restaurálta - adta hírül a Telegraph. A 80 éves hölgy házilag akarta helyrehozni a spanyol Elias Garcia Martinez "Ecce Homo" című, kopásnak indult falfestményét. Az eredmény az lett, hogy teljesen tönkretette, felismerhetetlenné vált az értékes alkotás.
Sok a dolguk a spanyol nyugdíjasoknak. Bizonyára erre panaszkodhatott a nyolcvan esztendős, amúgy jó karban lévő Cecilia. „Mióta nyugdíjban vagyok, még több munkám van mint előtte. Tudod, itt ez a kép a templomban. Nem bírom elnézni, hogy tönkremegy. Ha az egyháznak nincs pénze a restaurálásra, megcsinálom magam. Eddig is javítgattam rajta.” Cecilia fuserolása egy dologra jó volt: a Spanyolország északkeleti részén található Borja nevű város temploma zarándokhellyé vált. Az eddigi Jézus Krisztus-ábrázolás helyett egy csúnyácska Moncsicsi a falon.
Mondják, a pokolba vezető út is jóindulattal van kirakva. Állíthatom, azért szorult a macskakőbe néhány gonosz darab is. Ám ez mit sem von le abból az igazságból, hogy hiába az akarat magasztossága, ha valakiben nincs meg a kellő alázat, felmérni az egyéni lehetőségeket, vagy ha valakiben nincs kellő önismeret, s ezért szúr el alaposan dolgokat. Történetünkben van egy érdekes pont, ez pedig a tett minősítésének kérdése. Cecilia restaurálása ugyanis, mint az a hírből kiderül, nem szúrt szemet különösebben a városka lakóinak, a festő unokájának látogatása alkalmával derült fény az ingyen restaurálás eredményére.
Nos, hogy a Moncsicsi-művész Cecília fejében mi járhatott, nem tudnám megmondani. Most főhet a feje, mert már egészen biztos, hogy nem dicséret jár munkájáért. Őt szerencsétlenül érte utol a média. Hányan tudnak azonban arról, milyen pusztítást végeztek tiszta jóindulattól vezérelve ékszerdoboz-szépségű templomainkban, ahol lemeszelték a kazettás mennyezetet, mert így tisztább a templom? Épp nyáron szembesültünk ilyen szomorú történettel. Lepingált karzatdísz, lemeszelt kazetták, kézzel szőtt abrosz helyett kínai nájlon az úrasztalán, kiskerti nyárillatú rózsa és büszke kardvirág helyett kifakult műanyagvirág a kristályvázában. Az is csicsás: rég kiszanálták már a helyben korongolt, helyben égetett, kékmintás bokályt.
Egy biztos, nálunk reformátusoknál nem történhet meg Krisztus-kép gyalázás. Azt mondom, jól is van így. Még nem láttam olyan Jézus-kiábrázolást, ami tükrözte volna az én Krisztus-képemet. Még nem láttam olyan filmet, amiben ne éreztem volna kínosnak a Jézus Krisztus-alakítást. Az erőtlen, vézna, időnként kukázó kinézetű színészeket, de mindet überelte a Ben Hur új megfilmesítése, ahol leginkább egy bedrogozott csövesre emlékeztetett a keresztet hordozó ember. Nem ő az én Jézus Krisztusom. És nem azok, akik évszázadokon keresztül freskóktól olajképeken át rajzokon, rézkarcokon, képeslapokon és számítógépes rajzokon, gyermek-kifestőkön és művészi skicceken szerepelnek. Elborzasztott Munkácsy fotója, ahogy a szakállas festő puffadtan, félmeztelenül lógott a kereszten. Ez mind kínos, sőt néha bántó, de semmiképpen nem Ő, ki az én Uram, az én Megváltóm. Mert az én Megváltóm még a Moncsicsi képet is megbocsátja, diadalmasan áll fölötte e világ ostobaságának. Az én Megváltó Jézusom a vénülő álrestaurátort, Ceciliát is éppúgy szereti, mint minden gyermekét. Ő tudja, milyen az ember. Ecce Homo...
Hozzászólások