Nyolcvannyolc éves korában kedden elhunyt Siegfried Lenz német író, a háború utáni német irodalom egyik kiemelkedő alakja. Lenzet családja körében érte a halál - közölte a Hoffman és Campe kiadó. Lenz legfontosabb munkái között tartják számon 1968-ban megjelent Németóra című regényét, amely az apák nemzedékének a nácizmus éveiben tanúsított magatartását boncolgatja, és 1978-ban megjelent Honismereti múzeum című regényét.
Nyolcvannyolc éves korában elhunyt Sigfried Lenz, a második világháború utáni irodalom egyik legnagyobb alakja. Nem kapott Nobel-díjat, mégis nagy író volt. Nem volt formabontó, emiatt ódivatúnak is tartották néhányan. Marcel Reich-Ranitzky „hosszútávfutónak” nevezte. Lassan hömpölygő elbeszélésmódja úgy hat, mint egy gleccser. Szinte nem érezzük az előrehaladást, mégis mélyen beleváj abba az útba, amelyen végighalad.
1926-ban született Kelet-Poroszországban, a Mazúria fővárosaként emlegetett Lyck városában. A Honismereti gyűjtemény című regénye az onnan elmenekültek meghasonlottságáról mesél. A múlt minden tárgyi és írásos emlékét nagy lelkesedéssel őrzi a könyv főhőse. Aki végül meghasonlik a náci német hatalommal, fölégeti a honismereti gyűjteményt, nem kímélve a személyes emlékezet körébe tartozó tárgyakat sem.
Siegfried Lenz, aki a háború utáni nyugat-német politikában elkötelezte magát a szociáldemokrata párt mellett, és tevékenyen támogatta Willy Brandt munkáját, sok akkori jelentős írótársához hasonlóan nem vállalhatta fel a nácizmus szellemi örökségét. A Gruppe 47 nevű csoport elsősorban nem politikai elkötelezettségéért jelentős, hanem azért, mert a megtisztulás szerepét vállalták a pokoljárás kockázata mellett is. Siegfried Lenz prózája különösen alkalmas volt erre a feladatra. Legjelentősebb műveiben a történet főhőse egyes szám első személyben tekint vissza életének nagy kríziseire. Lenz mindig a humánum odafordulásával beszél, s így közelinek érezzük a hősöket, a részvét akaratlanul is felébred bennünk. Pedig amit szenvtelenül, minden szentimentalizmus nélkül elmond, az megdöbbentő: A történelemben élő ember olyan meghökkentő szituációkba kerül, ahol a politika és hatalom elvárásai az emberi humánumot, a közösségek bizalmi hálóját teszik tönkre. Lenz ezekkel a periférikusnak tűnő történeteivel meg tudja idézni az egész német tragédiát. A kollektív bűnösségben szenvedő nép belső ellentmondásai válnak itt nyilvánvalóvá. A tömegből szól ki, beszél a csöndes, ám mégis elkeseredett lázadásokról. Regényeiknek felszabadító katarzisa éppen abban áll, hogy megerősít bennünket: a hiábavalóságnak tűnő magányos tiltakozások ki tudják emelni a közösséget is a teljes elembertelenedésből.
A szocialista irodalomértelmezés szerette fekete-fehérben értelmezni Lenz művét, elsősorban a Németóra című nagy sikerű regényt. Hangsúlyozták, hogy antifasiszta és náciellenes regényről van szó, amelyben egyik oldalon ott áll a megalkuvás, a gyávaság, a szolgalelkűség, a másik oldalon a szellem szabadsága és a művészet. A nem kevés iróniával „A kötelesség örömei” címmel megkezdett visszaemlékezés sokkal inkább képes azt az összetettséget bemutatni, ami egy hatalmi kényszerben torzíthat az emberi viszonyokon. Ha nem a nácizmusról lenne szó, talán hümmöghetnénk, mert könnyen magunkra ismernénk. Hiszen a Németóra egy kísérlet arra, hogy lássuk, milyen könnyen találjuk ott magunkat az antihumanitás oldalán. Mérlegelünk-e egy-egy feladat végrehajtásakor? Mérlegelhetünk-e egyáltalán? Vagy az elkötelezettségünk, a lojalitásunk fontosabb? A kötetben szereplő édesanya embertelensége egyértelműbb, elítélhetőbb. A regény apa-alakja, a kötelességtudó Jens Ole Jepsen sokkal kevésbé sematikus figura. Egy ember ő, akinek barátjával szemben kell a hatalom eszközeként fellépni. Ő nem lázad, annál inkább fia, a történet elbeszélője. De a történet üzenete nem csak az, hogy van a jó szabad művész, és a gonosz hatalom gonosz eszköze, aki minden módon elítélendő. Sokkal inkább arról, hogy egy történelmi helyzet, amiben ez az emberi szituáció valóssággá válhat, tragikus és tarthatatlan.
Abban a pillanatban, ha bátrak vagyunk kilépni a Németóra által vázolt történelmi helyzetből, azonnal számon kér bennünket a regény. Hiszen a közöny és a látszólagos kívülállás mögött is a gyávaság, a megalkuvás, és a rosszul felfogott lojalitás rejtőzik. Minden elköteleződés, amely a hatalom ítélőképességét az emberiesség, az erkölcs és az isteni törvénynek felé emeli: gyilkos rend. Mi, kálvinisták ezt régről tudjuk, ám sokszor elvakulunk az emberi hatalom fényében.