Lucía Puenzo azt próbálja megmutatni, hogy nincs olyan erkölcsi alaptézis, ami ne kérdőjeleződhetne meg bármikor, egy perc alatt. És célját némiképp eléri, hiszen a nézőben végig ott motoszkál a kétely, hogy nem is olyan rossz ember ez.
Mengele doktor dél-amerikai tartózkodásának van egy szomorú magyar aktualitása. Kitűnő magyar írónk, Lénárd Sándor, az Egy nap a láthatatlan házban című könyv szerzője ugyanis élete végén egy rettentő megbélyegzésnek esett áldozatul. A nagy náci-vadászatban egy újságíró különösebb utánnyomozás nélkül 1968-ban közzétette, hogy Alexander Lenard valójában Mengele.
Kardos G. György így írja le a történetet: „Lénard Sándor életének és hányattatásainak krónikájára egy irodalmon kívüli szenzáció hívta fel először a figyelmet. Közvetlenül első könyve megjelenése után, 1968-ban, a világsajtóban szárnyra kelt egy hír, hogy megtalálták Mengelét, az auschwitzi haláltábor hírhedt orvosát, aki a brazíliai Santa Catarina állam őserdők között megbújó völgyében él, Alexander Lenard néven. Egy Erdstein nevű német származású szélhámos töltötte a vakációját a település közelében, s ott hallotta, hogy a Donna Emma völgyében egy gazdag német öregúr rejtőzik. A fiatalember fantáziája működni kezdett. Megtalálta Bormannt! Az öregúr orvos. Akkor Mengelét! Félmillió márka és a világhír! Azonnal útra kelt, de a német orvost hiába kereste - Lénard ebben az időben görög és latin irodalmat adott elő Charlestonban -, kifaggatta hát a házvezetőnőjét. A jámbor Kleinné gyanútlanul elmesélte, hogy a háború alatt Hamburgban dolgozott, a Hermann Göring Művek egyik gyárában, mit sem sejtve, hogy ártatlan fecsegéséről másnap már így számol be Curitiba városka napilapja: "A háborús bűnös szeretője konstruálta a V-1-eket és a V-2-ket, az atombombán dolgozott a Hermann Göring Intézetben." A pokol elszabadult, rövidesen hangzatos főcímekkel jelentek meg a brazíliai, majd az európai zuglapok is: "Erdstein, a titkosügynök megtalálta Mengele búvóhelyét!" "A gonosztevő latin gyermekkönyvet írt." A brazil rendőrség sem maradt tétlen. "December hatodikán éjszaka tizenhárom ember autókkal és gépfegyverekkel körülfogta a házamat - számolt be az akcióról később Lénard -, hajnalban akartak elfogni. Meg is tették volna, ha nem vagyok Charlestonban. Így hát újból csak a szegény Kleinnét kérdezték ki, hogyan gyártott atombombát (kitűnő zsemlegombócot főz), ezután átkutatták a házat, találtak nyolc kötet Goethét (tehát mégis német), egy Bach-portrét (Hitler álruhában!) és egy képes levelezőlapot, ezzel a szöveggel: »A virág és veteménymagokról gondoskodom« (sifrírozott, titkos üzenet). Aranyat és gyémántokat hiába kerestek. Még a tyúkól és az eukaliptuszfák árnyékában álló kis ház alatt sem találtak (sőt...)." A szélhámosság nem tartotta magát sokáig; méltatlanul ostoba história volt, arra azonban mégis jó, hogy a lapok cáfolataiból, helyesbítéseiből, bizonyítékaiból kiszűrődő valóságos adatok némi fényt vessenek erre a kóbor írástudókkal, prédikátorokkal és vándorló orvosokkal rokon életre. Lénard Sándor 1910-ben született Budapesten, 1918-ban költözött szüleivel Ausztriába, orvosi diplomáját a bécsi egyetemen szerezte. Az Anschluss után, 1938-ban, Olaszországba menekült, Rómában érte meg a háború végét. 1951-ben vándorolt ki Brazíliába. 1956-ban a São Pauló-i Televízió Bach-versenyén nyert összegből vette meg a csöppnyi gazdaságot a Donna Emma-völgyében, ahol később fölépítette a fák lombjai közé rejtett láthatatlan házat. Évek múltán végül az Egy nap a láthatatlan házban című könyve mottójául ezt írhatta csupa nagybetűvel: "JÓ HELYEN VAGYOK." A szokatlan esetet nemrég Spiró György egy szomorkás komédiában örökítette meg, „Helló, doktor Mengele!” címmel.
Most megjelent egy film Mengele dél-amerikai életéről. Egy kedves, szimpatikus ember, akiről kiderül, hogy egy szörnyeteg volt valaha. Lehetséges ez egyáltalán?, teszik fel sokan a kérdést. Természetesen tudjuk, hogy lehetséges. Az én korosztályom még ismert jónéhány olyan embert, aki nyilas volt, és/vagy vese-leverő kommunista, aztán kedves bácsi lett, akinek csókolomot kellett köszönni az utcán. A szörnyeteg-jó modorú bácsik ugyanis felmentették magukat a bűn vádja alól. Nem voltak erkölcsi és emberiességi dilemmáik. Ők úgy gondolták, jó az, amit tesznek.
A dolog azért is érdekes, mert ma egy olyan egzisztenciális űrt él meg a világ fejlettebb része, amelyben bizonytalanná válik nemcsak a lét, de az identitás és a személyiség is. A létezés határainak elmosódását elsősorban a virtuális valóságok megjelenése idézte elő. Még a legföldhözragadtabb emberben is felmerül sokszor a csupán virtuálisan tárolt tartalmak miatti bizonytalanságérzés. Virtuális pénzmozgások, számítógépeken tárolt adatok, amikkel igazolható létünk és egzisztenciánk - a kézzel nem fogható dolgok felkeltik bizonytalanságérzetünket. Tudatunkban a különböző valóságok mozognak egymás mellett, a virtuális egybeér a reálissal, majd eltűnik a reális én-keret is, és egyszerre bizonytalanná válik az én. Amikor kortárs gondolkodók megkérdőjelezik az én létezésének valóságát, akkor korunk egyik betegségére is rámutatnak, egyfajta dekadenciára, ami időről-időre visszatér. A század első felében éppúgy élt a művészetben és filozófiában egy olyan irányzat, amely eltűntette a határt egy képzeletbeli én és a reális én között. Ezt elsősorban pszichedelikus, hallucinatív látomásokkal érték el, alkohol, drog és az őrület ihlette pillanatokban. Ismerjük ezt aztán a hatvanas-hetvenes évek drog-bódulataiból. Ma nem kell sem nemi betegség, se tudatmódosító szer, hogy egy gondolkodó ember megborzadjon az egzisztenciális kétely közepette. Elég az internet virtualitása, az életadataink külső felhasználása, és a visszaélések gyakorisága ahhoz, hogy máris tálcán kínálja a témát. Ki vagyok én? Az vagyok-e, akinek hiszem magamat? Mivel bizonyíthatom, hogy én én vagyok? Minek, avagy kinek lát engem a világ? Milyen érdekes, hogy a mikor a lét valóban veszélyben volt – a fronton, a kitelepítéskor, az utcai lövöldözések közben – senkinek nem jutott eszébe feltételezni, hogy baj van a személyiség bizonyosságával.
Lénárd Sándort a sajtó Mengelének kiáltotta ki, és nagyon nehéz volt, talán nem is sikerült teljes egészében lemosnia magáról ezt a gyalázatot. Mengele eközben viszonylag háborítatlanul élte életét, 1979-ben halt meg, miután fürdőzött egyet a tengerben, stroke végzett vele. Természetes halál. Gondolom, nem is feltételezték róla, mennyi fájdalmat, kínt, megaláztatást okozott, mennyi bűn tapad kezéhez! A titkolt bűnök, a számonkérés és a bűnbocsánat hiánya megfertőzi az ártatlanokat. Ez pedig egy olyan bűn, ami nemcsak Mengeléket érint, de más, „hétköznapi bűnök” elkövetőit is. A hatalom parancsainak végrehajtói, akik önmagukat mentették fel bűneik alól, és sokan nem kértek sem tisztázást, sem bocsánatot, itt járkálnak körülöttünk . És bizony vannak körülöttünk magukat bűntelennek nyilvánítók, akik még a templomban sem hajlandók bűnbánatra hajtani fejüket. Korunk közgondolkodása amúgy sem kedvez a bűn tudatának és a bűnbánat gondolatának. Az erkölcsi relativizálás bűnrészessé teszi az ártatlant is. Ez pedig már nem egy ártatlan történet.