A rendszerváltás története ez? Igen is, és nem is. A történet épp úgy szól a máról, mint a múltról, a hatalom mindenkori gátlástalanságáról, a nép mindenkori sodródásáról, s persze arról, mennyire nehéz helyzetben van az igazság, ha az épp sérti az aktuális hatalom érdekeit.
Tavarisi kanyéc – egy időszak jelképévé vált az első szabad választás egykori plakátja, ami a magtárszerű kultúrház díszletei között fogadja a nézőt a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, ahol Háy János darabjában felidézheti a rendszerváltás utáni évek vákuum-hangulatát.
Egy faluban járunk, messze a fővárostól. Színdarabot tanul a helyi vezetőség és a plebsz, mégpedig nem kisebb művet, mint Shakespeare Hamletjét. Csakhogy hamar kiderül, hogy a szöveg túl nehéz, így folyamatos átírásokkal, lebutításokkal teszik önmaguk számára fogyaszthatóvá a tragédiát. A darabban főszerepet játszó Rák Jóska azonban nem csak játszik, de hamarosan Hamlethez hasonlóan vádlóként lép fel a volt téeszelnök, Büki Lajos és a falu többi kiskirályával szemben. Privatizáció, sikkasztás, becstelenség - párhuzamosan szembesülünk mindezzel az amatőr színjátszók botladozásai mellett, míg lassanként mindenki részese lesz a tragédiának.
Háy János a Rák Jóska, dán királyfi című „rendszerváltó játékát” hozott anyagból, Ivo Brešan Paraszthamlet című művének átdolgozásával készítette a szombathelyi színház számára. Az ötlet önmagában hordozza a humor lehetőségét, egy pallérozatlan szedett-vedett népség mit is tud egy nehéz, komoly színdarabbal kezdeni. Az eredeti Brešan-darab az ötvenes évek Jugoszláviájában játszódik, Háy János egy új kontextusba helyezte azáltal, hogy egy teljesen más időszakban képzelte el az alapszituációt. A Hamlet a bűnről szól. A bűnről, a szembesítésről, arról, hogy az ártatlan miképpen lesz maga is érintett, piszkos és áldozat. Az archetipikus történet hamar sablonná válhat, Háy János darabjában a cselekmény eleve séma és nem archetípus. Mivel tragikomédiáról van szó, ahol a komikus elemek túlsúlyban vannak, ezért hősei is többnyire sztereotip figurák. Ugyanakkor Szombathelyen egy élettel megtöltött játék részesei lehetünk, ami köszönhető a rendezésnek (Soós Péter) és a színészek teljesítményének. Ne is keressük a Rák Jóskában azt a mélylélektani vonulatot, amely Háy János prózájának egyik erejét adja. Csak néha sejlik fel, szintén lebutított formában, példaképpen az apa-fiú kapcsolat Háynál gyakran visszatérő motívuma. Sőt, olykor vázlatosnak tetszik a darab cselekménye. Okozatok sok esetben gyorsan odadobott magyarázatokra szorítkoznak, ami azt a hatást kelti, mintha marionettbábukról és nem tépelődő, kétségekkel teli emberekről szólna a darab.
Rák Jóska apját, a téesz korábbi könyvelőjét bebörtönzik. A vád szerint elsikkasztotta a szövetkezet vagyonát. Mindezt a téesz volt elnöke, Büki Lajos (Trokán Péter), valamint a vele barátságban, véd- és dacszövetségben álló polgármester (Szerémi Zoltán) egybehangzóan állítják. Jóska (Endrődy Krisztián) időközben kideríti, hogy apját valójában becsapta a volt téeszelnök, akinél a pénz landolt, csakhogy a bizonylatot eltűntette. A fiú kétségbeesett bizonyítási kísérletbe kezd, de hamar kikezdi igyekezetét a nála ravaszabb Büki elvtárs ármányossága. Ez a volt téeszvezető gyakorlott köpönyegforgató, kisujjában van az emberek manipulálásnak képessége. Rák Jóska nem igen talál fogást rajta. Szerelem és amatőr színházasdi: a szálak párhuzamosan futnak a véres végkifejletig. A darab azonban nem csak a rendszerváltás körüli évekről szól. Elég világosan utal a mára, egyáltalán a félresiklott évtizedekre. A számonkérés jogos. Az úgynevezett rendszerváltás nem tisztázta a múlt bűneit, nem volt felelősségrevonás, majd a privatizáció hajmeresztő bűnei mindezekre a régi, elszámolatlan vétkekre úgy rakódtak rá, mint a salak. Háy János azonban olyan szövegeket is ad szereplői szájába, amelyeket csak évtizedek távlatából láthatunk. Beszélgetnek az ügynöktörvényről, mint lefutott, elszúrt ügyről, a jelenkori belemagyarázás egyben azonnali értékítéletet is tartalmaz. Az aktualizálások végig jelen vannak, majd egy végső rap-jelenetben csúcsosodnak ki. (Ami sok egyéb mellett szintén hozott, bár saját anyag, egy 2008-as drámapályázatra készítette a szerző. Tiborc-panaszának mai megfogalmazása kitűnő előadásban hangzik el, noha a szöveg idegenül hat a színdarab összefüggéseit ismerve.) Az aktuális divat szerint nemzetieskedni kell, a falu népe mégsem a Bánk bánt tanulja be, hanem a Hamletet, a shakespeare-i szöveg lepusztítása pedig már a magyarkodás következménye. A nemzeti-keresztyén elveket Büki elvtárs figurája a gonosz ostobaság szinonimájává degradálja. A Rák Jóska amúgy sem hagy sok kérdést nyitva. Tálcán kínálja a kész válaszokat és az ítéleteket, nyilván a közhelyességnek is köszönhetően, s ezért a didaktikusságot önmagában hordozza.
A humoros és kitűnő sodrású cselekmény egy pillanatra sem lankasztja el a néző figyelmét. Azonban olyan mennyiségű trágárság hangzik el a színpadon, ami egy idő után kioltódáshoz vezet. Eleinte még megnevettet, aztán egyre kevésbé hat: nem hathat a csúnya szó. Az alpári párbeszédek ömlesztve szó szerint kakofóniává válnak. A szombathelyi nézők - sajna - „szoktatva vannak”. A nem oly régi színházalapítás előtt már évek hagyományának számított a karneváli színdarabok sikamlóssága és olykor durvasága. A kőszínház nem szakított e nemesnek nem éppen nevezhető hagyománnyal. Jóllehet Háy János szövege túl trágárságán és gróbiánságán amúgy is egy lepusztított, közhelyes nyelvvel dolgozik. Én bizony szégyellném magam Háy János helyében olyan szövegekért, mint ami a megkeseredett igazgató úr szájából hangzik el: „Miből adjak? A pedagógusi fizetésemből?” A klisék persze hozott anyagok, mint ahogy a lírai szerelmi jelenet kölcsönzött szövegei érthető és igazolható módon állnak itt Jóska és Ágica saját gondolatai helyett, hiszen látjuk, hogy maguktól nem sokat hoznának össze szegényes kommunikációs készletükből. A Hamletet alakító Jóska és az Opheliát alakító Ágica slágerszövegekkel vallanak szerelmet egymásnak. A jelenet megkapó, e két ember egy pillanatra képes kilépni világának kisszerűségéből, ugyanakkor a legalapvetőbb eszközeik sincsenek meg ahhoz, hogy érzelmeiket ki tudják fejezni. E modernkori szerelmi képtelenséget slágerszövegekkel, olcsó szentimentalizmussal tudják megoldani. Hogy az előadáson ebbe az amúgy torokszorító pillanatba is belekacagott egy idősebb hölgy, az nyilván éppen a hozott szövegnek köszönhető. Az aha-élmény hangosan tört ki a hölgyből, meglehetősen rontva az élményt.
A Rák Jóska, dán királyfi főhőse Büki Lajos, a volt téeszelnök. A szombathelyi előadásban megtestesítője Trokán Péter, aki azt játssza, hogy ő Trokán Péter. Semmi nincs benne a téeszelnökből, egy hasfájós öltönyös macsót látunk, aki mintha nem is akarna leereszkedni egy téeszelnök szintjére. A kezébe adott régies Hamlet-fordítást minden nehézség nélkül felolvassa, pedig állítom, diplomás emberek is nyökögnének hasonló esetben, nemhogy a volt elvtárs, akiről megtudjuk, hogy diplomáját a piacon vette. Figurája hitelesebbé válik, mikor végre felölti a királyi palástot (Claudius). A darab erejét mégis a színészi játék adja, s ebben elsősorban nem a főhősöket alakítók járnak elől. Egészen kitűnően alakítja a tanár úr szerepét Bajomi Nagy György, a maga szürkeségével, megkeseredettségével, betegességével. Természetesen a falunak van kocsmárosnője, egy kétes múltú, szemrevaló hölgy, Mariska. Németh Judit sok színnel játszza el nemcsak a vérbő asszonyt, hanem az együttérzésre, megdöbbenésre kész embert is. A falu amúgy aránytalan társadalmi rétegzettséggel van jelen a darabban. A vezetők és a legalja plebsz, s ezek között őrlődik Rák Jóska. A négy falusi alkoholista közül mindenképpen kiemelendő Varga Dóra alakítása, aki ügyesen, nem kevés fizikai igénybevétellel játszza a mozgássérült iszákos nőt.
A zene (Szerémi Zoltán), a díszlet (Horgas Péter) és a jelmez (Bújdosó Nóra) nagyrészt ráerősítenek a falusi sztereotípiákra. Ezzel szemben azok az utalások, amiket a jelmezek rejtenek, túlmutatnak a kilencvenes évek divatján, túlmutatnak azon a szegényes nyugat-majmoláson, ami akkoriban egy hiánygazdagságból kitört kispénzű társadalmat elkapott. A szereplők emlékeztetnek erre a korszakra, talán leginkább a polgármester utánozhatatlan-zöld színű öltönye és fehér zoknija. Ugyanakkor Büki elvtárs és Rák Jóska kimehetne színpadi ruhájában az utcára, semmi furcsálnivalót nem találnának rajta. A többiekhez képest ez az apró kontraszt mintha azt sugallná, a két főszereplő a mából, mint vádlott és vádló szól hozzánk. Ez lehet rendezői elv, de ha így is van, kiábrándítóan didaktikus megoldás. Macska Jancsi (Kálmánchelyi Zoltán) állandó humorforrás a darabban, nem igazán derül ki, kicsoda-micsoda ő, de furcsa fizimiskája és neve mosolyra fakasztó. Kálmánchelyi nem is igazán tud kibontakozni szerepében, de jól alakítja az amatőr színészt. A darab egyik jelenetében a fővárosból meghozzák a jelmezeket. Mindenki felölt magára egy reneszánsz ruhát. Csupán ő az, aki bajuszt, szakállt keres ("mennyi szőr!"), majd egy fekete bocskait. Végül nagyon is hasonlít valakire, ki másra, mint Kossuth Lajosra! Macska Jancsi Kossuthba elegyítve fölöttébb nevetséges figura. Nevetésre mégsem fakaszt, nem hiszem, hogy ilyen állandó jelzésekkel kell tudatni rendezőnek, alkotóknak történelmi és politikai antipátiáikat.
Mindez azért is sajnálatos, hiszen kitűnő írói és rendezői elemek mutatják, mennyivel több is lehetne itt a felszíni ízléstelenségek helyett. Az egyik kitűnő jelenetben a falu nagyjai próba közben belefeledkeznek a kártyázásba. Ők négyen fenn ülnek az asztalon, magasan a plebsz fölött. Közben megérkeznek a falu alkoholistái, és saját szerepüket gyakorolják. Csakhogy a falu „elitje” hirtelen beszáll az énekbe, túlharsogva a négy szerencsétlent, akit aztán le is int a rendező. „Hagyjátok, hadd csinálják!” A darab egyik nagy ereje, hogy képes kiszólni a színpad művi, alkotott világából, és a színpad, illetve a valóság viszonyának humoros (ön)értelmezését adja. Talán legkatartikusabb pillanata a műnek, amikor Rák Jóska végső kétségbeesésében a nézők felé fordul. Kéri őket, hogy legalább ők ne hagyják cserben, ne hallgassanak. A nézőtéren a csönd kitapintható.
De hát mi az élet, mi a valóság, és mi ebben a színház szerepe? A Rák Jóskában a falu egyenlő a kocsmával és az alkoholizmussal. Láttuk már ezt? Hallottuk már ezt? Haj, de milyen sokat! Régóta folyik a magyar falu hiteltelenítése, s ez nem másoknak köszönhető, mint a magyar kultúra, a magyar művészet képviselőinek. Gondoljunk csak az Indul a bakterház komikus és aránytalan világára, vagy a Portugál című filmre, amit a Weöres Sándor Színház ez évben műsorra tűz. A falu egyenlő lenne a kocsmával? Hát nem! Az élet színesebb és kevésbé torz, mint azt sokan láttatni szeretnék. Ráadásul a magyar vidék a rendszerváltás óta számos olyan sorstörténetet tud felmutatni, ami árnyalja a volt téeszvezető és milliomos kiskirály képét. Találkozhatunk párttitkából lett senkikkel. Téeszelnökök lettek – láss csudát! - szocialista politikusok is. Volt KISZ-titkárok mellveregető egyháztagok. Viszont a megszűnt téeszek mezőgazdasági szakemberei nem lelték helyüket a magyar vidéken, ki informatikus, ki biztosítási ügynök lett. Voltak aztán privatizálók, akik nem törvénytelenséggel, hanem összekuporgatott vagyonból igyekeztek vállalkozni. Mára sokan közülük csődöt jelentettek, vagy meggebednek a fizikai munkában, mert nem találnak megfizethető munkásembereket. A föld, az állat ma túl büdös, túl piszkos, és túl időigényes. Jobb több műszakban külföldi multinál dolgozni, kínainál ruhát eladni, mint tehenet ganézni és cefrének valót szedni. A falu pedig nem kizárólag milliárdos tulajok és idült alkoholisták földi lakhelye. Igenis a faluban élnek gazdálkodók, felelősséggel és hűséggel dolgozó „parasztok”, ha úgy tetszik. Nem csupán májbeteg megkeseredett pedagógusok képviselik az értelmiséget, de elkötelezett tanárok, orvosok, gyógyszerészek, képzőművészek, írók, színészek, zenészek, papok és egyéb gyüttmentek.
A színház azonban – tudjuk – nem a valóság. A Rák Jóska, dán királyfiban túlteng a komédia, mintha csak kizárólag a szórakoztatáson lenne a hangsúly. Ez igaz az összképre is. A színház látványosan nem tölti be művészeti funkcióját, inkább varieté, rossz mozi és kabaré váltakozik, vagy elegyedik színpadain. Ez része annak a harcnak, amit a nézőkért folytat. A nézőtoborzással pedig, amely a szórakoztatásra teszi a hangsúlyt, egyben lesújtó ítéletet mond a közönségről. Az üzenet elég nyílt: tudjuk, hogy nem vagy igényes, mi majd szórakoztatunk, nekünk úgyis csak a pénzed kell!
Amúgy pedig egy valami nagyon kimaradt a darabból, kérem szépen: kilencvenes évek és nincs makkos cipő!?
Képek forrásai: 7 óra 7, szombathely.hu, Hadtörténeti Könyvtár
Hozzászólások