Hiszen alig is beszéltem másról, mint a saját valóságomról, a saját igazamról, azon túl is a lelkiismereti szabadságomhoz való ragaszkodásomról.
„A végzés, amelyet másokra kimondunk, visszaszáll a fejünkre, s bizony némi rombolást is végez”, mondja Albert Camus. Nem csak a hatalom szisztémájából következik mindez, mint azt gondolnák, hanem inkább a társadalmi közeg hozzáállásából, amely nem képes felvállalni a konfliktust és megkerül mindenfajta probléma-felismerést, hovatovább meg is bélyegzi azokat, akik képesek verbalizálni a problémákat. A mesében mindenki látja, hogy a császár meztelen. Végül az első őszinte szó egy kisgyermek szájából hangzik el: „De hiszen nincs is rajta semmi!” A mesén túllépve, a realitásban az történne, hogy amikor felkiált a kisgyermek, a körülötte állók riadtan sietnek elhallgattatni őt.
Sőt, ha néhány túlbuzgó meghallja mindezt – hiába látja, hogy a császár kizárólag pöttyös gatyácskáját viseli – elkapják a gyermeket, jobb esetben megruházzák, rosszabb esetben hosszabb büntetésnek teszik ki. Még Andersen, a nagyszerű zseni is visszarugdossa olvasóit a realitás világába, amikor nem egy megszégyenült és ezért rohanvást hazamenekülő császárról ír. A leleplezett koronás fő méltósága utolsó maradékával folytatja a nagy körmenetet, udvartartása pedig a továbbiakban is ott buzgólkodik uszálya, a levegő körül.
2012-ben jelent meg Rott József A ragaszkodás mámora című kitűnő regénye, melyben egy család történetén keresztül megírja a 20. századi magyar sorstörténetünk nagy traumáit. Elsősorban a félelem kialakulásának, majd belső rombolásának menete játssza a főszerepet. A rendkívül gazdag regény minden motívumára nem térhetünk most ki. Az egyik legérdekesebb (és legszebb) az a szenvedéstörténet, amelyen a főhős végigmegy. A kamaszfiúként megismert főhős életének jelentős pontjai szép lassan magyarázzák azt, hová jut a kádári konszolidáció éveire. A szokásos életet éli: mérnök lesz, két gyerekkel, tanár feleséggel. Egy lakótelepi lakásban élnek. Megalkusznak. Nem firtatnak semmit, sőt, a fiatalember azzal is tisztában van, hogy semmiféle konfrontációt nem tudna felvállalni. Egy banális hiba mégis a vesztét okozza. Felfedezi, hogy eltűnt egy egész teherautónyi tégla. Vizsgálódik, jelent. Végül ő lesz az ügy egyetlen áldozata. A felfedezett bűn visszahullik rá. Száműzetik, erkölcsileg megsemmisítettik. Hiába látja meg, hogy a „rendszer rejti a hibát”, rá kell jönnie, hogy üldözőit a vád tette erőssé. Nem az igazság, hanem a vád ereje határozza meg a büntetést. Az abszurd történet valójában a 20. század alapvető jelensége, amit Camus a „racionális terror világának” nevezett.
Rott József főhősének végig kellett mennie egy olyan tisztuláson, ami a morális megsemmisüléssel, sőt a belső én szünetelésével is járt. Eljutott az idegosztályra, s onnan kezdte újra „összerakni” önmagát. Ebből a megsemmisülésből a reménység, és a szellemi felülemelkedés feltámadásával tud emberré válni. A ragaszkodás mámora ezért egy felszabadító olvasmány. Az Imitatio Christi motívuma elkerülhetetlen. Itt-ott apró utalások kikerülhetetlenné teszik az asszociációt. A regény egyik legeredetibb jelenete a főhős teljes idegösszeomlása előtt olvasható. A mérnök időnként megfeledkezve magáról, utazik. Egy strandra jut be, ahol a nap végén kiderül: a kabinjából kilopták minden ruháját. Ott áll hősünk ruha nélkül, egy szál gatyában, megsemmisülve, lecsupaszítva. Két fürdőalkalmazottal beszélgetve a következő hangzik el:
„Sebaj! Krisztus urunk is egy szál lepelben végezte, mégis boldog volt. Megmondjam, miért?
A halárus bódéja felől kalapálás zaja hallatszik. Szinte a húsomban érzem, ahogy a szög behatol a fába.
- Mert értünk áldoztatott fel! – ereszti ki a hangját a tömzsi. – Úrvacsorakor mind kapunk belőle! Széthordjuk apró darabokban. A szeretetét. Maga katolikus?
- Református.
- Nem számít! A koma is református! Egy család vagyunk. Szocializmusban élünk, de a múlt sem pusztult el.”
Rott József hőse megtisztul a bűnöktől, amelyeket el nem követett, de amelyek mind visszahullottak rá. Volt egy lopás, ami büntetőjogi kategória. Aztán volt egy ember, aki rámutatott a lopásra. És végül ott volt az az emberi közeg, amely azonnal egy nagyobb bűn összefüggésébe helyezte a megszólalót, mint amekkora egy teherautónyi tégla ellopása. Ő lett a hiba a gépezetben, aki kételkedik a társadalom működési elvében, sőt tönkreteszi annak logikáját. Valahol itt kapcsolódunk bele abba, amit Camus A lázadó emberben leír: „A XX. század szenvedélyes szelleme a szolgaság.” Miközben végigjátsszuk szánkban ezt a gyönyörűen költői, alliteráló mondatot, pontosan ennek a nagy etikai paradoxonnak a természetét fedezzük fel. A társadalom szemében a legnagyobb bűnös az, aki nem hajlandó beállni ebbe a szolgaságba, akit nem érdekel az éppen adott hatalmi és társadalmi logika. Aki más, örök mércét keres, az mindig gyanús lesz. Osztályidegen, széllel szemben pisilő (vagy egyszerűen nagyszájú blogger). Kérdés, a visszatükrözött bűn mekkora „rombolást” visz végbe. Ki lehet-e emelkedni, mint egy főnix, a hamuból?
Rott József: A ragaszkodás mámora
Napkút Kiadó, Budapest, 2012.