A lényeg nem ez, hanem az, hogy 40 éves vagyok, és még nem láttam a magyar válogatottat EB-meccset játszani, ugyanis néhány hónappal lekéstem születésileg az utolsó hun kontinensfellépést.

Tóth Csaba Zsolt: Foci EB: hagyjuk már a túróba Kassait! - HajduPress

Örökké elvágyódó szüleim gyerekkorunkban egyszer befizették a családot egy abház, ma grúziai nyaralóhelyre, Picundára. Húgommal kislányok voltunk még, egyforma habos szoknyácskákban jártunk, nem igazán fogtuk fel, mennyire nem szokványos ez a hely valahol már Ázsiában, ahol az emberek nem ölebet, hanem kismajmot tartanak, ahol a sofőrök mind őrültek, és akkor hajtanak át a lámpánál, ha piros, a zöldnél mind vigyáz, s ahol akkoriban az üdülőterület sorompóval lezárt, széles kerítés mögött őrzött zárt világ volt, a ki és bejárás csak indokolt esetben volt lehetséges.

Az odaút önmagában véve nagy kaland volt, a kijevi repülőtéren helyi járatra szálltunk, a gép a repülőzés hőskorára emlékeztetett, a kiszolgálás szovjet típusúnak bizonyult. A stewardess-ek kevéssé a szolgáltatóiparban tevékenykedő hölgyeknek, sokkal inkább börtönőrnek tűntek. Itt, valahol a repülőúton derült ki, hogy utastársaink nagy része szövőgyári szakszervezetis. Talán csak mi lógtunk ki ebből a társaságból. Volt velünk egy idegenvezető, alacsony láncdohányos nő, akiről lerítt, hogy gyűlöli a munkáját, de legfőképpen az utasokat, akik örökké megnehezítik az életét.

Az üdülőhelyről sok emlékem nem maradt, tudom, óriási tömbházak álltak a tenger partján, ezek voltak a szállodák. Kákabélű gyerek lévén soha nem figyeltem fel nyaraláskor a kosztra, de itt élmény volt az aludttej, a savanyított uborka, a tejszínhabos fánk. A sorompón kívül egyszer mentünk ki magunkban, hogy lássuk, milyen világ valójában ez az Abházia. Időutazás volt ez a javából. A gulyás-kommunizmusból, a legvidámabb barakkból érkezve egyszerre csak szembesültünk a Szovjetunió igazi arcával, azzal a síri szegénységgel, ami az emberi arcokra éppúgy rá volt írva, mint a lepusztult városra, a gyomorforgató büdösségre a boltban, a tátongó polcokra, mert nem volt más kínálat, csak hal és elhanyagoltság.

Ittlétünk közben derült, hogy itt az üdülési időt egy közös kultúrest zárja, ahol a nyaraló nációk kötelesek egy-egy közösen begyakorolt produkcióval föllépni az óriási nézőterű üdülői művházban. A dolog a szakszervezetiseket is váratlanul érhette, senki nem volt felkészülve egy ilyen jellegű kihívásra. Az idegenvezető hajthatatlan volt, ezt meg kell csinálni, erre szükség van, tessék kitalálni műsort, begyakorolni és fellépni. Jó, legyen, mondták végül az emberek, és megbeszélték, hogy este, a tenger partján, a homokban, az elnyúló árnyékok, és szelídülő napfény mellett majd kitalálnak valamit. A tömbház-szállodák alatt a felnőttek össze is jöttek, a láncdohányos idegenvezető, apró és cserzett bőrű egyedülálló nő idegesen szívta egyik cigarettát a másik után.

„Énekeljünk valamit”, volt az egyetlen ötlet, mert hát azt senki nem gondolhatta, hogy egy magyar nyelven elszavalt vers érdekelni fogja a cseh, lengyel, avagy NDK-s üdülőtársakat. Énekeljünk, de mit? A magyar atyafiak nekiálltak felidézni, mit is ismernek. Te ismered ezt? És ezt? Nóta, nóta után következett. No, most tartozom én itt egy vallomással. Merthogy gyermekkorom kevéssé szép élményei közé tartozott a felnőttek nótázgatása. Akkoriban talán még gyakrabban megesett, hogy egy baráti összejövetel közös éneklésbe torkollott, ahol ritkán szólt népdal, többször nóta, többnyire nem felvevőgépre való előadásmóddal. Én magam kimondottan rühelltem, ha részt kellett vennem ezeken az alkalmakon, mert nem elég a zenei aláfestés, a társasági összejövetel e módjához hozzátartozott az italozás is. Nem kis mennyiségben. Most így négyszemközt vagyunk, tehát bevallom, innen datálható azóta sem lanyhuló ellenérzésem a magyar nóta és az alkoholos befolyásoltság iránt, amiért mindenkitől elnézést kérek ezúton is.

A homokban ülve, elnyúlva, előkerült itt is valami hazai. Egyik nóta a másikat követte, lassan leszállt a nap, és egy közös mulatozáson kívül a magyarok nem tudtak felmutatni valamirevaló műsort. A láncdohányos idegenvezető közölte, hogy baj lesz ebből. Itten műsornak kell lennie, mert baj lesz, nagy baj. A magyar atyafiak nevettek, és újabb találkát beszéltek meg a homokban. Ezen az újabb együtt töltött estén az éneklésen kívül heves szóváltások estek, mindenki összeveszett mindenkivel, az idegenvezető-nő főként. Ilyen emberekkel nem lehet mire menni, itt mindenki mást akar, miért kell az egyiknek ez, miért nem jó az? Lényeg, hogy ez a dilettáns előadónak sem nevezhető csapat hamar marakodó falkává változott. Mindegyik marta a másikat. A társaság kijelentette, hogy ők fel nem lépnek, senki nem lesz őrült égetni magát. Hagyják őket békén. Aznap este, a szobánkba érve anyukám azt mondta nekünk, kislányoknak: „Gyakoroljatok be ketten valami éneket. Az nem lehet, hogy a magyarok közül senki nem lép fel. Ti fogjátok képviselni a magyarokat.” Másnap délutánra kész volt a műsorunk. Akkor még óvodás kishúgom és én, a kis alsós átbeszéltük, gyakorolgattunk. A kultúrest előtt a láncdohányos idegenvezető kijelentette, hogy márpedig, ha a csoport nem volt képes összeállítani egy valamire való műsort, akkor nem lesz fellépés. Mindenki viselje a következményét, hogy a magyarok csúful lebőgnek. Amúgy is mindenki szégyellje magát. Anyukám azt mondta, mi ketten fellépünk. Az idegenvezető szerint csak a testén keresztül valósulhat meg mindez. Szóval, így állt a helyzet.

A művház nézőtere tele volt, több ezren ültek a plüss székekben. Az NDK-sok, a csehek - emlékszem - nagykórusokkal léptek föl, több szólamban adtak elő. Számomra elképesztő produkcióknak tűntek. Amikor a magyarok következtek volna, némi zavar keletkezett a műsor felkonferálásában, ekkor anyukám a sötét nézőtérről szépen felkísért minket a színpadra. Ott álltunk, a nézőket már nem láttuk, csak a szemünkbe tűző lámpákat. Megfogtuk egymás kezét, és énekelni kezdtünk. Azt tudom, hogy volt közte népdal, és arra is emlékszem, hogy a számomra akkoriban oly kedves Vitay Ildikó gyönyörű szép Weöres Sándor megzenésítését is énekeltem, azt, ahol Arany ágon ül a sármány és kicsi dalt fúj fuvoláján, Arany égen ül a bárány, belezendít citeráján.

Amikor lejöttünk a színpadról, bácsik szorongatták a kezünket, kézről kézre adtak bennünket. „Megvédtétek a magyarok becsületét”, mondta anyukám könnyek közt, izgalomtól remegő hangon. A láncdohányos idegenvezető aznap nem köszönt, és duzzogva odahagyta az egész magyar csoportot.

Abháziai nyaralásunkat az elutazás reggelén már csupán egy aprócska incidens fűszerezte. A buszon várt a csoport, hogy induljunk a reptérre. Ekkor szállodai személyzettel megjelent idegenvezetőnk, és közölte, hogy addig nem indulunk, amíg az eltulajdonított szállodai törülközőket vissza nem szolgáltatják az érintettek. Ha lekéssük a repülőt, akkor sem indulunk. Némi várakozási idő után egyik bőröndből, meg a másikból is előkerültek az agyonklórozott törülközők, és mivel sofőrünk szintén őrült abház volt, ezért elértük még a járatot Kijevbe.

Mostanában, ha a ”magyar egységről” van szó, meg a magyarok külföldi megítéléséről, mindig beugrik ez az ősrégi történet. Nem tudom, miért…

 

Hozzászólások