Szeptemberben lép életbe az általános iskolában 16 óráig szervezendő foglalkozásokra vonatkozó szabályozás. A törvény szerint az általános iskolában 16 óráig foglalkozásokat, 17 óráig pedig felügyeletet kell biztosítani. A tanulóknak kötelességük a 16 óráig szervezett egyéb foglalkozásokon részt venni. Ezek a szabályok minden évfolyamra vonatkoznak. Tanítási órák délután csak az egész napos iskolákban vannak, más iskolatípusban csak kivételes esetben fordulhatnak elő, bár jogszabály ezt nem tiltja, tehát elvileg szervezhető délután is kötelező óra.
„Édeském, nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Már a rómaiak is tudták" – mondám ebéd után ez évben nyolcadikot kezdő fiamnak. Annak idején nagyapám még kemény hangon tett helyre minket, ha tanárainkban hibát találtunk. Amit a tanár mond, vagy csinál, az mindig jó. Igaza volt abban, hogy egy gyerek nem kompetens eldönteni, szakmailag, pedagógiailag helyes-e egy tanári döntés. Papa úgy gondolta, nem szabad aláásni a felnőtt tekintélyét. Mára ez többszörösen megtörtént, a tanár kénytelen önmagát többszörösen is megvédeni, mert támadja gyerek, szülő, kívülálló és fenntartó. Ember legyen a talpán, aki ezt bírja. Most én is elkövettem bizonyos mértékig a tanári tekintély aláásásának elítélendő tettét, amikor a latin mondással bíztattam fiacskámat. Az elhangzott mondatot annak megerősítéséül szántam, hogy panaszkodott, mert megint kezdődik majd a riogatás, hogy „jön a felvételi, és higgyétek el, ennyi nem lesz elég, még többet kell tanulni, nézzétek meg a céseket, még ők is okosabbak, mint ti…” stb. szövegek, ami emlékeztet egy gyermekkoromban látott filmre, a Bezzeg a Töhötömre. Ott a Töhötöm Utcai Általános Iskola volt az abszolút minta, amit a filmben szereplő osztály el nem érhetett, s amikor megmérkőzésre került a sor, a tanárnőnek mindenfelől össze kellett verbuválnia az állítólagosan létező Töhötöm Utcai Általános Iskola tanulóit.
Töhötöm utca! Bizony, egy nagy Töhötöm utca lett a magyar közoktatás! A Reposzt két kitűnő írással hozzájárult az idei kísérletinek bátran nevezhető tanév egyik súlyos kérdéséhez. Szívemből szóltak, most nem is térnék ki az általuk tárgyaltakhoz. A tanév hoz még számos újdonságot, és teljes mélységében nem is látjuk, mi mindent. Nem azért, mert tájékozatlanok vagyunk – szülők, újságolvasók, tanárok, intézményvezetők -, hanem mert mindent cseppenként adagolnak. A Klebelsberg Intézményfenntartó tájékozatlanságban tartja a szülőket, még pár nappal az iskolakezdés előtt is. Holnap megkezdődik a tanítás, de csak rákérdezésre derül az is ki, hány órája lesz most akkor a gyereknek az első napon, hogyan indítsuk el az iskolába. Július elején még nem lehetett tudni, kötelező lesz–e négyig az iskolában maradni. Mára kiderült: ig-nem. Kötelező. Felmentést lehet kérni. Ha indokolt. De lehet órája. Egyébként tessék végiggondolni, hogy ha az amúgy is túl sok anyag mellett újabb tantárgyakat tesznek kötelezővé, azt valahová be kell tenni. Hová? Hát a délutáni pihenés, ugrabugrálás, házifeladat-készítés idejére.
No, szóval, délután vagy lesz órája a gyereknek, vagy nem. Ha nem lesz, még talán igazgatói engedéllyel eljárhat zeneórára, sportra, egyebekre, de ha órája van, nyilván nem. A gyerekek nagy része szinte kötelező érvénnyel közétkeztetésre kerül. Bizonyára vannak olyan periférián élő gyerekek, akiknek ezzel eljön a Kánaán. Egészen biztosan így van. A helyzet az, hogy nálunkfelé a gyerekeket órák után azok hordják haza, akik egészen tudatosan felvállalták, hogy az édesanya inkább nem keres, de a gyerekei érezzék a család gondoskodását, a külön odafigyelést. Polgári létben élő, nagyrészt nem vastagon gazdag, hanem inkább szerényen is szépen élő, diplomás családokról, diplomás családanyákról van szó. Ebédre házikosztot adnak, és délután elviszik még a gyerekeket különórákra, a gyerek tehetségének, vagy érdeklődésének megfelelően. Személyre szabott nevelésben részesítik gyermeküket. Ami ugye egy harmincfős osztályban azért nem olyan egyszerű. Az otthon nyugodtan elnyúló gyereknek van még egy kis magánszférája. Eldől az ágyon, pihen, olvas, csöndben van, és nem idegesíti az iskola mind a hétszáz tanulójának föl-földübörgő ricsaja. Azt már csak szemlehúnyva merem leírni, hogy ezek a családok tipikusan Fidesz-választók. Hogy még meddig, azt már nem merném megjósolni…
Szóval, délután tanítás lesz, igen vagy nem. Azt ugyan senki nem garantálja, hogy lesz idő a házifeladat megoldására ez idő alatt, mert ha óra van, nem lehet, és persze egy kicsit nem árt futkosni az udvaron sem. Tehát: szülő felveszi kisebb korú gyermekét, és hazabattyognak, buszoznak, vagy autóznak. Lesz már talán öt is, mire hazaérnek. Szülő dolgozott, ezért fáradt, de végignézik az iskolatáskát. Közben nekikészülődnek a vacsorának. Szülő és gyermek megpróbál egyaránt pihenni, szórakozni, enni és házit írni abban a rendelkezésre álló időben, ami a fürdés és lefekvés között még van. Ez saccra egy-két óra. Ez alatt kellene beszélgetni, feltöltődni, családi életet élni, és persze készülni a holnapi napra. Tanulni a dogára, befejezni egy megkezdett rajzot, megtanulni az idegen szavakat, stb., stb. Hogy a szülőnek is élete van, azt persze most ne firtassuk, mert túlbonyolítanánk a történetet. Induljunk ki abból, hogy a szülőnek nincs élete, és nincs munkája. Mert ez csak így valósítható meg. Vagy tessék felvenni a nagymamát, nagypapát, pótmamát, pótpapát. Másképp nem megy. Ja, és persze tessék gyorsan felnőni, mert egy idő után szerencsétlen gyerek már magától fog tanulni, és lehet, hogy a vacsoráját is beviszi a számítógépasztal mellé.
De kérem, uniformizálunk! Ez a lényeg! Legyen mindenki 16 óráig az iskolában, más se halt bele. Eszembe jut az óvó néni, amikor közölte, a gyereknek is meg kell szoknia, hogy az „élet nem habostorta”. Amire én azt gondoltam, hogy a gyerek erről először az óvodában vesz tudomást. Milyen érdekes. Nem érne rá később? Szóval, egységesítünk, s ha valaki valami mást képzel, rohangászhat egyéni felmentések után. De tudjuk, „nem habostorta”. Diktáló helyzetben Klebelsbergünk is megmondhatja, hogy eztán így lesz. Punktum. Még csak polgári engedetlenséget sem nyilvánítunk ellene, mert szeretnénk, ha a gyerekünk elvégezné az iskolát. Hogy ezt a keresztyén nevelés zászlóját meglengetve hozzánk elénkbe, az enyhén szólva is csömört kelt keresztyénben és nem keresztyén emberben egyaránt. Főként, ha olyanok lengetik azt a zászlót, akikért nem tennénk szívesen kezünket a tűzbe. De egy biztos: a legújabb kísérleti-tanév rendszere megfelel a „nem az iskolának, az életnek tanulunk” elvének. Szülő és gyermek egyaránt megtanulja, hogy ez már rég nem a tanulmányokról, a személyre szabott nevelésről, a tehetség kibontakoztatásáról, az egészséges lelkű, boldog gyermek neveléséről szól, hanem a pénz és leegyszerűsített tartalmak rendszeréről. Ne legyen itt semmi egyénieskedés, mások is megtanultak írni, olvasni, pedig … Pedig átéltünk pár kísérletet. No, van is jónéhány félanalfabéta, vagy funkcionális analfabéta ebben az országban elég. Saját osztálytársaim között is jónéhány, pedig mi az 1978-as kezdő évfolyammal egy forradalmian új nevelési kísérlet részei voltunk.
Még szerencse, hogy Klebelsbergen innen és túl áldozatos családok és áldozatos pedagógusok nevelik a gyerekeket. Minden fölösleges és hamis malaszt nélkül. Aztán valahogy csak túl leszünk ezen is. Az életnek már tanultunk. Non scholae, sed vitae discimus.
Hozzászólások