Wolfgang Amadeus Mozart: Laudate Dominum - Vesperae solennes de Confessore
Csak azokat az alaktalan fekete foltokat nézte a padlón. A férfi és a kisfiú csizmájáról olajos sár ragadt az imént felmosott kőre.
- Vedd már le a csizmádat, Bence! – mordult rá a kisfiúra, s gyorsan leguggolt elé, hogy lehúzza a bundás csizmácskát.
- Miért nem szellőztettél ki? – hallotta a férje méltatlankodását a háta mögül. - Mindent betölt ez a büdösség.
Valóban az egész lakás megtelt a hal és az égett olaj szagával. Nemrég csukta be az ablakokat, de mindez nem segített. A kárpitok, a bútor beszívta magába a sülés szagát.
- Már teljesen megfagytunk kint – dohogott tovább a férfi. – Az égvilágon senki nem járt rajtunk kívül az utcán.
Az asszony lepisszegte, mert látta, hogy a kisfiú elindul a szoba belsejébe, de a férfi tovább folytatta hangos méltatlankodását.
- A köd szitált, vagy mi a fene. Egész végig esett ránk valami. Bence végignyafogta az egész sétát. Azt hittem, már soha nem hagyja abba.
- Apuci, apuci! Valami van itt! – kiabálta a kisfiú a szoba lesötétített sarkából.
A szülők odamentek, az asszony lopva bedugta az égősor dugóját a konnektorba, s most már látszott a karácsonyfa, alatta csomagok. Ránézett a férjére, látta, hogy a háta feszül, mint a húr.
A kisfiú nekiesett a csomagoknak. Az asszony leguggolt mellé, és segített neki a bontogatásban.
- Hú, de szuper! – dörmögte néha a férj kötelességszerűen. Nézte őket állva, a távirányítós autót ő is megfogta.
- Nem eszünk? – kérdezte aztán, és leült az asztalhoz.
Az asszony tekintetével fel tudta volna nyársalni őt. Fáradtan felállt, megmozgatta elzsibbadt lábát.
- De igen – nyögte morcosan.
A fa alatt kicsit megfeledkezett a végtelen hajszáról, e röpke néhány pillanatig. Hirtelen nyomott fáradtság vett erőt rajta. Már korábban megterített, most odatette középre az ételt és gyertyát gyújtott.
- Gyere Bencuskám, egyél valamit.
- Nem kérek – felelte halkan a kisfiú. Mozdulatai elnyújtottak voltak.
- Hogy elfáradt szegény – jegyezte meg az asszony.
A férfi közben levágott egy szeletet a rántott halból, bekapta, majd széles mozdulattal letette a tányérra az evőeszközt.
- Ez teljesen kihűlt.
Az asszony sértődötten megvonta a vállát.
- Add ide, megmelegítem.
- Ne melegítsd meg. Ha beteszed a mikróba, komolyan mondom, kivágom az egészet az ablakon.
Az asszony csak eztán fogott neki az evésnek. Valóban teljesen kihűlt a hal. Semmi más nem érvényesült, csak a dermedt olaj nehéz íze. Fagyos volt a csönd evés közben. A férfi kibontott egy üveg bort, töltött magának.
- Kérsz? – tartotta az asszony pohara elé a palackot, de az megrázta a fejét.
Minek nekem a bor? Itt a mellemen érzem azt a súlyos tömlőt, ami alig hagy levegőhöz jutni. A tüdőm könnyekkel tele.
- Nem kell úgy megsértődni – szólt most a férj. – Egy ünnepi vacsora legalább legyen meleg. Ha már nem vagy képes frissen készíteni.
- Te tisztában vagy vele, mit gürcöltem eddig? – sziszegte a felesége, és félve a kisfiúra tekintett, hallja-e civakodásuk. – Csak azért, hogy neki szép legyen.
- Mert én már nem is számítok.
- Te is. De te nem vagy gyerek.
- Szóval, megérkeztünk újra ide.
Bence felállt, kezében tartotta a távirányítós autót. Fejét lehajtva bement a szobájába.
- Azt hiszed, szép neki, ha látja, hogy duzzogsz?
- Nem duzzogok. Csak nem esik jól, hogy bántasz. Amikor annyira igyekeztem.
- Mert mindig én vagyok az oka, igaz?
- Nem ezt mondtam. Én is. Mindenki.
Az asszony lepakolta az asztalt. A férj bekapcsolta a tévét, és meredten nézte az adást. Közben a nő a szokásosnál nagyobb zajjal elmosogatott. Nagyokat nyelt.
Hol fér el ennyi nehéz az emberben?
Olyan furcsa volt, hogy Bencus nincs közöttük, a mosogatás végeztével benézett a gyerekszobába. A kisfiú hason feküdt az ágyán, kezében a terepjáró, szája elnyílt alvás közben. Az asszony elkezdte lehúzni a zokniját, aztán a nadrágját, de a gyerek felnyögött, és végül nem merte levetkőztetni, úgy hagyta, ruhástul az ágyban. Betakargatta egy pléddel, a paplanját nem tudta volna kivenni alóla anélkül, hogy felemelné.
A szobában ott állt a karácsonyfa, az égősor fényei megtörtek, hosszúkás csillagoknak tűntek most.
- Bence elaludt. Nem tudtam átöltöztetni pizsamába.
- Elaludt? Szegény gyerek.
- Később megpróbálom átöltöztetni. Ha már mélyebben alszik.
Meredten nézték tovább a tévéműsort. Valakik énekeltek, valahol nagyon messze, a dallamot alig tudták kivenni, mert a gyerek miatt nem hangosították fel a készüléket. Karmester lóbálta a karját, szólisták átszellemülten és olykor fájdalmas artikulációval énekeltek.
Zene nélkül tökéletesen értelmetlen. Hang nélkül olyan, mint a sírásom könny nélkül.
Már híradó ment, mikor meghallották, hogy nyílik a gyerekszoba ajtaja. Odanéztek, de az asszony gyorsan fel is állt. Bencus eltorzult arccal becsukta az ajtót, majd dörömbölni kezdett rajta és nyüszített.
- Ne engedjétek ki, anya, ne engedjétek ki!
- Semmi baj, kicsi drágám, itt vagyok – szaladt hozzá az anyja, átölelte a gyermeket, de az egész testében remegett, és riadtan lihegett. Homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek, arca falfehér volt.
- Anya, ne engedjétek ki! Ne! Félek.
Apja benézett a szobába, felkapcsolta a villanyt, és mély hangon bátorította a gyermeket.
- Nincs itt semmi. Csak rosszat álmodtál.
- Szerintem beteg – mondta az asszony és nagyot nyelt, mert kiszáradt a torka. – Nézd, egész testében remeg.
- Vedd elő a lázmérőt! Mérd meg neki!
Megmérték a hőmérsékletét, nem volt láza Bencének. Ám továbbra is egész testében remegett, szája vacogott, s úgy hajtogatta közben, hogy fél, mint aki nem ébredt fel.
- Félrebeszél.
- Akkor el kell vinni orvoshoz – jelentette ki a férfi.
- Most? Karácsony este van.
- Ha most beteg, akkor most. Persze.
Az asszony visszaadta a zoknit a kisfiúra, nagy nehezen beleerőltette a kis lábakat a bundás, szűk csizmába. Aztán a dzsekit is feladta, miközben a gyerek elhagyta magát, s mint egy tehetetlen fadarab feküdt a kanapén.
- Fázom, fázom – sírdogált, s az asszony magához szorította.
Míg felvette maga is a kabátját, otthagyta a gyereket a kanapén, de az sírni kezdett.
- Hol van az autó?
Az anyja beszaladt az új autóért, mire a férj felmordult.
- Mit szórakoztok? Indulunk már?
Az asszony emelte a gyereket, az új autó kemény szegélyei nyomták a karját. Némán álltak, míg vitte őket lefelé a lift, csak Bence nyöszörgött és vacogott.
Jeges szél süvített végig a ház előtt, köd szemetelt, amikor leértek. Mintha hideg felhő telepedett volna le a házra, a városra, a fények megtörve, fáradtan tűntek el ebben a szürke ködben. Az autóban újra nyöszörögni kezdett a kisfiú.
- Mindjárt bemelegítek, ne félj – nyugtatta az apa.
Az asszony összeszorított szájjal nézett kifelé az éjszakába, nem ismert rá az utcákra, oly kihalt volt minden, s oly mélyen betemette a köd, ez a fehér sötétség az egész várost. Az éjjeliőr nem vett el pénzt a sorompónál, menjenek, dörmögte, szájából ki sem vette a cigarettát.
Az apa vette fel a kisfiút, ő is sápadt volt, mint a gyermek.
- Olyan, mintha nem lenne magánál – suttogta az anya.
- Csak alszik. Ne pánikolj.
Többen is várakoztak, egyik gyermek arcán lázrózsák virítottak, egy csecsemő szinte megállás nélkül köhögött és sírt, egy harmadik, egy nagyobb lány a füléhez szorította kezét. Bencussal leültek, a kisfiú meredten nézett előre, még mindig vacogott a foga.
- Hogy érzed magad? – suttogta anyja, és simogatta a fejét. Mikor nem válaszolt, kicsit rázogatta.
- Hagyjad! – szólt rá a férje, mire az asszony felsóhajtott. – Hagyjad! – mondta újra a férj, de már melegség költözött hangjába.
Lassan telt az idő, az asszony is remegett, s egyre csak simogatta, ölelte a fiúcskát. A férfi mereven nézett előre, arca megfeszült, s a feleség tudta, éppúgy aggódik, mint ő. Már nem jött senki újabb beteg a váróba, s mire rájuk került a sor, kiürült a kórház előtere. Odabenn fiatal orvosnő és püffedt arcú asszisztensnő fogadta őket. Az anya egy pillanatig még örült is, hogy fiatal az orvosnő, de az ridegen rájuk szólt.
- Mi a panasz? Levetkőztethették volna.
- Egész testében remeg, pedig nincs is láza, és azt hiszem, félrebeszélt – az asszony szinte suttogott, úgy kiszáradt a szája.
Az orvosnő megvizsgálta a gyermeket, az apának kellett tartania közben, mert Bencus teljesen elhagyta magát.
- Hol van az autó? – nyöszörgött, mire az anya a kezébe adta a játékot.
- Egy kicsit tessék várni – mondta ridegen a nő.
- Fázom – nyűgölődött a kisfiú, s az anya kapkodva adta fel a ruháit, mikor végzett a doktornő.
- Ha lázas lenne, tessék hűtőfürdőt készíteni neki – mondta jegesen a fiatal orvosnő. – Nem kell rögtön az ügyeletre rohanni. Maguknak talán nincs karácsony?
Az apa megrázta a fejét, mint aki nem jól hall.
- Gondolja, hogy idejöttünk volna, ha nem produkál valami olyasmit, amitől megijedünk?
- Nem kell rögtön megijedni. Nincs semmi baja. Nincs láza, nem értem, mi a probléma.
- Mi a probléma? – A férj szeme lángokat szórt. – Mi a probléma? Az a probléma, hogy aggódtunk, mert láthatóan beteg. Magának kötelessége megvizsgálni. Szerintem belső láza van.
- Mi az, hogy belső láz? Vagy jobban akarja tudni, mint én? Tessék, nyugodtan átveheti a helyemet. Egyébként sem kötelességem egy teljesen egészséges gyerekkel tölteni az időmet karácsony éjszaka.
- Ezzel a hozzáállással nem kellett volna orvosnak mennie – hallotta még az asszony a férje szavait, de már kivitte a rendelőből a fiút. Nagyot sóhajtott, amikor kijutottak, aztán leült gyerekestül a váróban. Boldogtalanság. Boldog..talanság. Ránézett a mellette ülő fiára, az gyönyörűen pufók arccal, apróra szűkült szemmel nézett maga elé. Ahogy nézte a gyereket, a szíve egyszerre repesni kezdett. Repesni, fájdalommal és örömmel, őrült száguldással, hogy szinte nyögött bele. Bencus megsimogatta az új autót.
- Anya! Veszel nekem?
- Mit, te drága?
- Üdítőt. Szomjas vagyok. Nagyon.
Az asszony felállt, aprót kotort elő a zsebéből.
- Beteszed?
A kisfiú is felállt, betette az érméket az automatába, s abból zörögve lehullott egy palack üdítő.
- Óvatosan! – mondta az asszony, és együtt lecsavarták a kupakot. A barnára festett szénsav megemelkedett, majd egy picit vártak, tovább csavarták, s a buborékok lehúzódtak. A kisfiú ivott néhány kortyot, majd visszaadta a palackot.
- Áh, de jó! – mondta halkan, elégedett boldogsággal. A férj ekkor ért ki, s morcosan rájuk pirított.
- Jobbat nem tudtok? Üdítőt iszik?
- Szomjas volt – felelte az asszony.
Kimentek a kórház elé, most a férfi kapta fel Bencét a karjára, s a kisfiú odahajtotta fejét a vállára.
Az autóban még mindig dermesztően hideg volt, az asszony kinyitotta a kabátját, majd azzal átbugyolálta a kisfiút. A köd továbbra is ott ült a városon, s ahogy mentek kifelé a kórház udvaráról, az asszony úgy érezte, becsúszott a kabátja alá ez a szürke gomolygás. Az utazás egy soha véget nem érő siklásnak tűnt, bele ebbe a semmibe, ebbe a mély átláthatatlanságba. Nézett kifelé az ablakon, szorosan ölelte a gyereket, és sírás tört fel torkából. Hangosan, görcsös zihálással sírt.
- Anya, bántottak? – riadozott Bencus.
- Nem, csak nagyon megijedtem – nyögte az asszony.
- Én is megijedtem, amikor jöttek azok a szörnyek – jelentette ki a kisfiú, és kicsi karjával átölelte anyja derekát.
Amikor a ház elé értek, az apa kivette a gyermeket. „Segítek”, mondta az asszony még mindig sírva, de a férfi egy kézzel bezárta az autót. Mentek fel a liftben, arra a pár percre is rázta a sírás az asszonyt, a gyerek álmosan pislogott apja karján, a férfi zihált. Már nem volt csönd, az a rövid idő megtelt hármójuk hangjával. A lakásban meleg és fenyőgyanta illata fogadta őket.
Együtt vetkőztették le a gyereket, együtt húzták fel a pizsamáját, betakargatták, aztán kisosontak.
- Nyitva hagyjuk az ajtót. Ne félj, itt vagyunk – mondta az anya. Bencus álmosan intett egyet kis kezével, a másikkal zörgette az autóját.
A szobából kiérve az asszony azonnal átölelte a férfi derekát, arca elveszett a bolyhos pulcsiban, és mélyen beszívta a fűszeres, izzadtsággal vegyes illatát. Újra mélyről tört fel a sírása, könnyei bőségesen peregtek. Kisírni ezt az egész szennyet belülről. Áztasd, mossad kifelé!
A férfi felkapta, bevitte a hálóba.
- Bocsáss meg! – suttogta ölelés közben.
Bocsáss meg, bocsáss!
Lehunyta szemét, és már nem akart gondolkodni, csak érezni.
Hajnalban kiment a lakásba. A fenyőn a sötétben is megcsillant valami színes fény, illata odavonzotta. Állt egy darabig, csodálkozva, mintha véletlenül került volna ide a fa. Aztán az ablakhoz ment, kinézett. Fehér volt a köd, ráült az utca fáira. Odalenn autó állt meg a parkolóban. Kiszállt belőle egy nő. Innen föntről is jól kivette, az orvosnő volt az az ügyeletről. Még nem látta őt itt a házban. Figyelte, ahogy a doktornő ott lenn az autó mellett megáll, karját leereszti, fejét lehajtva várakozik még egy darabig. Meggörbült hátáról fáradtságot és boldogtalanságot olvas ki. Aztán lassan elindul befelé az a lenti nő is.
Hozzászólások