Nekem, nekünk jó néhányunknak ezért a minap 100 éve született Kádár János uralmából, rendszeréből egyáltalán nem a viszonylagos jólét, létbiztonság emléke maradt meg sírig kísérően, hanem a felnőtt fejjel, „önként és dalolva" véghezvitt őszintétlenség, hazudozás szégyene.
Iskolásként gyakran mentem szavalni. Ez az időszak még keményen a kádár-rendszerre esett. Mondjuk úgy: az iskola, a falu, a rendszer így használt ki. Kádár szavalója voltam.
Gyermekkorom első nagy törése az Auróra-cirkálóhoz kapcsolódik. Az óvonénik nagy szürke Aurórát készítettek, egy kicsit hajazott a szovjet jégtörőkre. A legjobbaknak ígérték, hogy melléállhatnak a nagycsoportban megrendezett november 7-i ünnepségen (amit egyébiránt úgy hívtunk, a nagyoktóbrriszocsalistaforrdalom, mert az a november októberre esett), tehát kitüntetés lett volna egyenesen, katonásan őrt állni a hungarocell-hajó mellett. De Gombás Sanyit állították oda, aki igaz, jó nagydarab gyerek volt, de se nem énekelt, se nem mondott versikéket, se nem számolt.
Mindez nem tántorított el attól, hogy szavaljak. Évek alatt, már az iskolában tanáraim kezdtek hozzáedződni, hogy ismét van egy nagyszájú gyerek, aki kitölti a szükséges kultúrperceket. A hivatalos ünnepségeken kívül ide is, oda is elhívtak. Voltunk számtalanszor az öregek otthonában. Ma napközi otthonnak neveznénk, minden néni, bácsi hazatotyogott, ha már meghallgatta a műsort, és evett a kötelező száraz nyomorúságból (teasütemény). Nem lehet leírni azt a döbbenetet, amikor kedvenc versemet mondtam hol sírva, hol üvöltözve. „Tőlem elvetted, kukacoknak adtad édes emlőd s magad…”. Meredten nézték deklamálásomat, talán azt gondolták, mégiscsak el kellene menniük hallásvizsgálatra.
Voltam aztán az énekkarral KISZ-esküvőn a szomszéd sváb faluban. Ilyen se előtte, se utána nem esett a környéken, úgyhogy abban a szerencsében részesültem, hogy láthattam, milyen. Milyen volt? Sivár. Bezsúfolódott az egész násznép egy vigasztalanul randa helyiségbe, ahol a székek mellett piros nyakkendős úttörők álltak sorfalat. Piros szegfűt tartottak kezükben, így vonult be az ifjú pár. Itt következtünk mi a kultúrműsorunkkal. Ének, szavalat. Ismét kedvencet hoztam Tóth Árpádtól. Gyönyörű játék szavakkal, hangokkal, érzelmekkel, egy moll-muzsika, tele azzal az elvágyással, sóvárgással, amit egy falusi tinédzser a nyolcvanas években tökéletesen átérzett.
Mert csupa szívbe vert seb
Vérszínezi e verset,
Mint halvány őszi rózsa
Szirmát az őszi rozsda.
Elvágyódás valahová messze, amit a szerelem is csak annyira enyhít, hogy tóthárpádosan sóhajtozzon. Mert sivár, kopott, kiégett itt az élet, nincs szín, nincs élmény, nincs a kimondott szó mögött egy igaz érzés. Csak a hallgatásban van. De te, meg én megértjük ezt, és együtt fájunk. Együtt éljük ezt meg.
Az én KISZ-házasulandóim a vers felénél már szinte görnyedve vonyítottak. Röhögni hangosan nem mertek, de nyilván csak fokozta szenvedésüket, hogy még mindig mondtam, immár beerősítve, „Izzék a dal duhajjá, Csattanjon vad csuhajjá…” A párocska az ócska tanácsi székeken vörösödve kényszerítette még magát, hogy ki ne törjön az az ejnye-bejnye nagy röhej. Mit tehet a megalázott szavaló? Nem állhat meg, hogy bocsánat, talán nem jó helyen járok. Könnyezve, végtelenségig átérezve a vers minden szomorúságát, elmondtam.
„Így, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma...”
Még soha nem mondtam ilyen jól, szaladt utána hozzám a tanárnőm, az én barátként, példaképként szeretett Kati nénim. Tudtam, hogy így volt, de inkább kihagytam volna az élményt.
Nos, tehát, amit valójában el akartam mesélni az a Dicsekedd, hogy munkás vagy. Az iskolaigazgatónktól kaptam a verset, aki mindig nemes pátosszal jelentette ki: „Én a szívemben vagyok kommunista. Nekem nem kell belépnem a pártba ahhoz, hogy kommunista legyek.” Földeák János írta a verset, egy munkás-költő, azaz eredetileg munkás-költő, később az acélos kultúrszerkezet elévülhetetlen érdemeket szerzett csavarja. Ifjúsági Könyvkiadó, Írószövetség ifjúsági nevelési osztályának vezetője, Népszava Könyvkiadó főszerkesztője, Irodalmi Alap, Művészeti Alap igazgatója. Gondolom, ilyenekről alkothatta meg Szilágyi Domokos a főhangya alakját a Tücsök és a hangya című sziporkázóan humoros, és keserűen igaz versében:
„És a főhangya vette át a szót:
– Kétségtelen, az ön éneke kell!
Ön azért dalos, mert ön énekel,
s ön azért énekel, mert ön dalos,
ön egy lelki műbútor-asztalos,
s működik a felül-
építményen belül,
egyszóval: tükröz,
hozzáadja a valóságot a betűkhöz.”
Visszatérve Földeákra, a vers címe nem finomkodik: Dicsekedd, hogy munkás vagy. A világháló tele van szeméttel, de azért nem annyira, hogy ezt a zengzeményt bárki fölpakolta volna jószántából, avagy rosszakarásból. Fájdalom, nem tudom idézni. Volt benne pátosz, és emlékszem, nyúltam a nevetéstől, míg tanultam. Arról szólt, hogy öntudatos munkásnak és munkás gyermekének lenni dicsőség, és ezt illendő szerteüvöltözni a világnak. Tudnivaló, hogy értelmiségi szülők gyermeke vagyok, a felmenőim is mind osztályellenségek, még csak közelébe sem kerültek a proletariátusnak. De sebaj, jól lehetett szavalni. Én beleadtam apait-anyait (jó, tudom, ez itt most nem stimmel, inkább munkásapait és munkásanyait). Az igazgató, akiről már tudjuk, hogy szívében kommunista volt, és ezért nem tartotta szükségesnek, hogy belépjen a pártba (talán tudott valamit, amit más nem?), a gyönyörűségtől olvadozott, áradozott, azt mondta, ha ezt valaki meghallja, és nem kommunista, abban a pillanatban beáll. Nojszen, mindjárt felcsapok itt agitátornak, gondolhattam volna, de nem gondoltam, mert fogalmam sem volt még akkor arról, hogy a világ agitátorok, majd néhány év múlva PR-osok segítségével halad a fejlődés út-ján. (Ugye, erre néhányaknak beugrik a kádárjánosi magyarosság, út-ján?)
Nos, valami felnőtt gyűlésen kellett volna szavalnunk, elvtársak ültek egy hosszú asztalnál, és oda lett citálva kis kamarakórusunk, meg a szavaló (én). Kamarakórusunk egy ma már kihalófélben lévő pedagógiai lelkesültség eredményének tekinthető, tanárnőnk pusztán a zene és a gyerekek iránti szeretetéből foglalkozott velünk, ma visszagondolva hihetetlen energiát rászánva. Amit nem mindig háláltunk meg. Emlékszem egy Purcell-darabra, aminél a szólamok igencsak elcsúsztak, közönségünk húzta is a nyakát. De a takarítónő utána azt mondotta: „Nagyon ügyesek vagytok. Ilyen nehéz, modern darabot betanulni nem kis dolog.” Nem volt kis dolog, mint ez a Földeák-vers sem, amit el kellett volna mondani a bácsik között, ahol csak mutatóban volt néhány szigorú néni. Többek között a téesz-párttitkárnő, hát hogyne! Apja nyilasból avanzsált fő-kommunistává, vese-leveréseket, padlássöpréseket, börtönbe zárásokat parancsba adó halálura. Nem volt ez unikum vidéken.
A gyűlés folyt, a mi kultúrműsorunk nem került sorra, fáradtak, álmosak voltunk. Éva néni, a mi kórusvezetőnk, aki még csak szívében sem volt soha kommunista, ezért a pártba sem akart belépni, de nem is érezte szükségét, felállt, és mondta, „gyertek, hazamegyünk”. Hazamentünk Dicsekedd, hogy munkás vagy nélkül. Azóta is bennem ragadt. Ha nem ragadt volna, ez a poszt meg se született volna.
Ha Kádár nem lett volna… Ez a poszt más lett volna. Ne kérje rajtam senki számon, ha nem tudtam, hogy 100, tőlem lehetne 103, 200. Szobra számomra egy szürke szövet, szálai a sivárság, igénytelenség, hazugság, megalázó megalkuvás. Gyermekkorom szőttese.
Hozzászólások