„Géza fejedelem 997 őszén meghalt. Ekkor nomád szokás szerint a hatalom az új nagyfejedelem felavatásáig Sarolt fejedelemasszony kezébe került, akinek székhelye Veszprém volt. Koppány, ugyancsak nomád szokás, a szeniorátus elve értelmében magának követelte a hatalmat és vele ugyancsak nomád szokás, a levirátus értelmében az elhunyt nagyfejedelem feleségét, Saroltot, és ostrom alá vette Veszprémet. Apja halálhírére István Esztergomba összehívta a főembereket, Koppány lázadásának hírére pedig értesítette sógorát, Gizella bátyját, Henrik bajor herceget és maga is Esztergomba vonult, ahol egyházi szertartás keretében felövezték a nagyfejedelmi karddal.”
Múlt héten Somogyváron jártunk. Lebaktattunk az árnyas erdei ösvényen a Koppány-emlékműhöz. Az apró tisztáson áll a kő és a fejfák között lógó címer, amelyen nevek szerepelnek, az Árpádok elfeledett nagyjai. Mellette forrás, egészen tiszta vizű és a nyári melegben üdítően hideg. Az ide látogató nézelődők köszönnek egymásnak, s a padokon ülve beszélgetnek ismeretlenül is elbeszélgetnek.
A nagy testvériség persze látszólagos. Ha nagyon megpiszkálnánk, nyilván sok dologban nem értenének egyet azok, akik most barátságosan barátnak tekintenek mindenkit, aki magára veszi a fáradságot, hogy az erdei utat gyalogosan megtegye és ide zarándokoljon. Egy dologban bizonyosan közösek a Koppány-zarándokok: ők azok, akik nem fogadják el, hogy csak egy út lehetséges, és nem fogadják el az istváni állammítosz egyeduralmát.
Nem kívánok belemenni most a történelmi vitába. A keresztyén vs. pogány magyarság vitánál sem kívánok elidőzni. Már csak azért sem, mert meddőnek találom a párbeszédet. Újkori dilemmáinkat próbáljuk projektálni a történelemre, ami szemmel láthatólag történelmietlen. S ugyan hol találunk hiteles bizonyítékot, perdöntő forrást arra nézve, hogy Koppány csupán "színből", míg István "szívből" vette fel a keresztyénséget? Inkább hadd mondjam el személyes történetemet. Ami először a nevekről szól. A magyar nevekről. Az én irredenta nagyapám, akinek anyja még törte a magyart, elkötelezett hazafi volt. Katonatiszti múltját nem tudta soha levetkezni, s minden meggyőződését eréllyel juttatta érvényre. Régi magyar nevet viselő gyermekeinek kiadta a parancsot egy háború előtti naptár kíséretében: „Magyar gyereknek magyar nevet adjatok!” Ismerve családomat, nagy erőszakra nem is volt szükség, és gyerekein kívül unokái is mind régi-régi magyar nevet kaptak. Hogy aztán szép nevű édesanyám éppen egy Árpádhoz ment feleségül? S én szintén olyan családba házasodtam, ahol a gyerekek magyar neveket kaptak? Szerelmeink egészen biztosan nem a nevek alapján gyúltak, de a tények megmaradnak. Ezek után adhattam-e sajátjaimnak mást, mint magyar neveket? A név éppúgy kötelezett, mint a szeretet egy hagyomány, egy kultúra, egy nyelv iránt. És csak halkan jegyzem meg: nagycsaládunk névadási szokása ezen a nyáron először szakadt meg egy unokatestvérke születésével. Vajon eddig tartott nagyapám öröksége? Szeretném remélni, hogy nem.
Nem szokványos névvel felnőni, ez megtanítja az embert sok mindenre. A névvel együtt, ezzel a sajátos kiválasztással hamarabb körvonalazódik az identitás-tudat, mert meg kell határozzam magam a környezetemben. Gyermekkoromban társaim természetesen elfogadtak úgy, ahogy voltam, nekik nem tűnt furcsának a virágnév. Mindig a tanárokkal volt gond. Felnőtt fejjel ma már megdöbbenéssel emlékszem vissza azokra a megaláztatásokra, amiknek kitettek. Egy név miatt, ami ma már védjegyem. Megkönnyít bizonyos dolgokat a számomra, és nem bánom, ha nem társadalmi helyem és címem alapján szólítanak meg, hanem egyszerűen a keresztnevemen.
Gyermekeim, akiket szintén régi magyar nevekre kereszteltünk, bizonyára terhet és felelősséget is kapta. Egyáltalán nem panaszolják. Őket már nem háborgatják gyűlölködő pedagógusok. Ez az idő elmúlt, korunk tanárai toleránsabbak, humánusabbak, mint egynémely régi tanárom. Gyermekeim, főként a fiúk nevükkel együtt kaptak egy történelmi öntudatot, ami néha megmosolyognivalóan kedves. „Kié volt Somogy? – Koppányé. – Az enyém, ugye?”
Mit jelent számomra Koppány? Azon túl, hogy szívemben ez a név örökre összekötődött egy aranyhajú drága fiúcskával? Elsőként azt, hogy a történelemnek van más olvasata is, mint amit az ember számára előírtak. A gondolat konformizmusán túl léteznek új és más válaszok. Örök protestantizmusom alappillére mindez, ami mind történelemtudatunkra, mind identitásunkra, mind személyiségemre rányomja bélyegét. Őseim daca szól ki mindebből. Irredenta nagyapám konoksága, aki magyar nemzetséget teremtett szerelme gyümölcseként. Pietista nagyanyám csöndes ellenszegülése, aki egy gyilkos diktatúrában pátosz nélkül volt hívő és jó, igaz ember. Másik nagyapámé, aki zsidó barátait, utcabéli társait bújtatta. Nyanyámé, akitől rettenetes nagy orromat örököltem, s azt a kívánságot vele, hogy ezt a csúnya, rettenetes orrot mindenbe bele is dugjam. Dunántúli szellemi őseimé, akik reformátusok és konok-hűségesek maradtak minden időben. A múlton túl Koppány önnön dacomat, lázadásaimat is jelenti. A tartást, az önmagamhoz való hűség tükrét. Éljek úgy, hogy ne az elvárások, ne a tálcán kínált lehetőségek korlátjai közt fuldokoljak. Ne az átlag, ne az opportunizmus legyen a mércém, hanem Isten igazsága. Áldással jár mindez. A hűség az egyik legnagyobb biztonság. (S csak zárójelben: a konokság szül egyebet is. Egy regényt minden esetre. A címe mi más lenne? A konokok.)
Hozzászólások