„A „Sound of Heimat” előrenyomulást jelent egy olyan zenei területen, amelyet történelmi tabuk és a giccses mainstream-folklór torzított el, de amely mégis elbüvölően szép.”

Visszapillantás: „Sound of Heimat”. Dokumentumfilm egy utazásról a német népzene körül - DasErste.de

Az igazi utazás célja nem az úti cél, hanem eljutni önmagadhoz. Az igazi utazás több annál, hogy képek, tájak futnak szemed előtt, több annál, hogy hangok kuszasága zsong a fejedben, és idegen szagok, illatok bolondítják meg érzékeidet. Az utazás több annál, hogy sok okossággal tömd a fejed. Az igazi utazás a lélek túrája.

Egy új-zélandi fiatalember, Hayden Chisholm különös céllal indult neki Németországnak. Meg akarta érteni, egyszerre naiv kívülállóként és egyszerre a kultúra részeseként, miért is vannak oly rossz viszonyban a németek saját népzenéjükkel. Minden klisét félredobva, a bőrnadrágos, térdveregető, fenékütögető bajorokról és a trottyos zenéről, végigjárta az egész nagy országot, hogy emberekkel találkozzon, beszélgessen és énekeljen. Hogy felmutassa azt a sokszínűséget, amit meglelt.

Hayden Chisholm utazásából film készült, a Sound of Heimat, mely szeptember végén kerül a német mozikba. Már most nagy az érdeklődés, mintha mindenki várná saját kérdésére is a választ. Miért ez a meghasonlottság? Hisz jólesik énekelni, jólesik táncolni. Miért nem szeretjük saját zenénket? „Talán nem is a zenével vagytok háborúságban, hanem önmagatokkal?”, sugallja a fiatalember. Gyönyörű lírai képekben ismerhetjük meg azokat a titkolt, fájdalmas történelmi tabukat, amik a népzene iránti lelkesedés teljes elhalásához vezettek. Hayden megismerkedik az egykori NDK-s tangóharmonikással, akitől megtudja, hogy számos dolgot egyáltalán nem lehetett elénekelni a diktatúra évtizedeiben. A népzene az otthoni csöndes nótázgatásban maradhatott meg. Aztán a fiatalember eljut egészen északig, ahol a vén tengerész plattdeutschban, ebben az egészen régi, és a nagy németség számára szinte teljesen érthetetlen dialektusban énekel. A gyönyörű ősz szakállban játszik a tengeri szél, amikor a férfi elmondja, hogy a népzene a világháború után abba a körbe tartozott, ami többé felvállalhatatlan volt. A náci korszak, a hitleri illúziók és bűnök ballasztja lehúzta a tenger mélyére a német népzenét, mert immáron a maradiság és a rossz politika iránti elkötelezettség bélyegét viselte.

Az új-zélandi fiatalember a történelmi traumákban mindig az embert látja. A zene az a kapocs, amely érzelmileg rokonná teszi őt, hogy megértsen régi fájdalmakat, és valamennyire meg is szűntesse azokat. Hiszen nem kevesebbre vállalkozik ez a film, mint hogy újra legyen rangja és méltósága a német népzenének saját hazájában.

Sokaknak hála, a magyar népzene ma élő. Meghatódottan, valami belső remegéssel hallgattam ma a patináns nagyvárosi iskola udvaráról már messze elhallatszódó ismerős zenét. A talpalávalót elkötelezett pedagógus-zenészek húzták a szüreti mulatságban táncoló kicsinyeknek. Zengett a környék a gyerekek énekétől, keresztülzúgta az a többsávos autóút délutáni forgalmának zaját, az útjavító-gép zúgását, a bürrögést, morgást, zúgást, búgást, minden gépi hangot. Mert több száz gyerek kiáltotta: „Mondtam neki, hogy, te kis aranyos…” Az önfeledt öröm, a lélekből szóló ének: ez a népzene lényege. Nagy misztérium ez, miért szeretjük? Miért éppen a miénket? Miért éppen annak lüktetése, dallama lüktet egyszerre szívverésünkkel? Miért éppen ez? És válasz nélkül is hálás vagyok, mert életünk része lehet egy zene, ami gyermekségünkkel együtt nő velünk, és hálás vagyok azért, mert elhivatott, elkötelezett emberek sokasága tesz azért, hogy mi is érezhessük, van hangja a szülőföldünknek. A Sound of szülőföld.

 

 
 
 
 

 

Hozzászólások