Szarka Miklós: Szerinte a lelki krízis korai szakaszában bekövetkező szankcionálás tévútra vezethetne, ez csak akkor lenne javasolt, ha a párkapcsolati válság "kigyűrűzne a gyülekezetre". A krízis előidézésében a felelősség megállapítása nehéz, mert a válság általában két ember felelőssége, mindketten követnek el hibákat, de mindketten áldozatok is - jegyezte meg.
A Zsinat múlt héten tárgyalt a lelkészek válásának szankcionalizálásáról. Igen, létezik a válás jelensége a református lelkészek között. Ebben evangélikus testvéreink valamivel előbbre járnak nálunk, de a számok egyre riasztóbbak. Mielőtt azonban zsigerből elítélnénk azokat a lelkipásztorokat, akiknek házassága tönkremegy, érdemes egy kicsit bekukkantani azokba az üvegfalú parókiákba!
A lelkész és felesége évszázadokon keresztül referenciaszemélynek számítottak a maguk közösségén belül. Nyilvánvalóan azt várta egész környezetük, hogy házaséletük is példás legyen, hogy őket lehessen felmutatni, mint a keresztyén házasság mintáját. Azonban, ha ez nem is működött mindig tökéletesen, nem adódhatott olyan probléma, amire a válás jelentette volna a megoldást. Ez a megoldási mód egyszerűen nem létezett. Sokan azt szokták mondani manapság: jobb elválni, mint örökös háborúságban élni. Amiképpen káros illúzórikus kép azt hirdetni, hogy nem lehet konfliktusokat, esetleg nagy válságokat elképzelni egy harmónikus házaságban, úgy igaz is is, hogy örökös háborúság szintén nincs. Voltak régen is mélypontok, voltak elmérgesedett helyzetek, de évtizedeken keresztül képtelenség volt egy folyamatos kutya-macska barátságot elviselni. Olykor az idő is megoldott problémákat. Pedig eleink nem minden esetben kötöttek szerelmi házasságot. Voltak összeboronált párok, volt érdekházasság épp elég.
Nem érdemes ma elrévedezni a múltban. A válás ma létezik, lelkészeink, mint állampolgárok, élhetnek a lehetőségével. Hogy nem etikus, ez már más kérdés. Ezen lehet vitatkozni, lehet azon is, miképpen egyeztethető össze keresztyén életünkkel, mint az élet minden területére kiterjedő alapállással a válás. Én inkább arról szeretnék most mesélni, miért ne lenne elkerülhető a lelkészek válása? Egy válságba jutott kapcsolatot miért nem tud éppen egy olyan közösség megmenteni, amelynek egyes tagjai a lelkek gondozásáért felelősek?
A gond ott van, hogy a lelkészi élet ma egy magányos lét. Kivételezett helyzetűektől eltekintve, magányra ítélve kell dolgozni, munkálkodni olyan elvárásrendszerben, ami önmagában véve nem teljesíthető. Pénzhiány, rossz beidegződések, rossz örökségek, és még sok minden más okozza ezt. Emberfeletti teljesítményt várnak, mindenkinek meg kellene felelni, minden tekintetben jónak kellene mutatkozni. Ez persze lehetetlen. Sokan nem képesek ennek a kihívásnak megfelelni, s ezért kiégnek, depressziósak lesznek. Emberi konfliktusaikat pedig nincs kivel megosztani. Vidéken, falusi lelkészek esetében különösen igaz ez. Nincsenek hasonszőrű emberek, nincs társaság, nincs olyan közeg, ahol letehetnék legalább egy kicsit a bajokat, ahol szórakoznának, ahol póztól-máztól mentesen önmaguk lehetnének. Pedig mennyi póz, mennyi máz, mennyi felvett hamis gesztus ráragad éppen a lelkészekre, akik nehezen is tudják meghatározni magukat. Hol anakronisztikus módon hangsúlyozzák szerepüket, és még a strandra is öltönyben mennek ki (hölgyek vastag harisnyában), hol magatartásukban szeretnék levetkőzni valódi énjüket, azért, hogy mindenki számára jók legyenek.
Szereptévesztés és egymásnak ellentmondó elvárások közepette kevesen állnak meg. Főként a fiatalabbja súlyos belső konfliktusok él meg. Ilyen esetben nem lelkigondozás az a bíztatás, hogy „teher alatt nő a pálma”. Empátia és odafordulás szükséges. Igen ám, de a lelkészek lelkigondozása egyelőre papírforma. Bizonyára sok helyütt, sokféleképpen létezik. Én például arról értesültem, hogy kipipálható a csoportos terápiával, a Márió és a varázslót idéző módszerrel, amiben több lenne a kényszerű élveboncolás, mint a gyógyítás. Régen hogyan oldották ezt meg? A régi időkben a lelkészek számára egyértelmű volt, hogy egymásra vannak utalva, s az egymásrautaltságukat közösségként élték meg. Tudtak egymásról, ismerték egymást, voltak közöttük mindig olyanok, akiknek szava balzsamként hatott a megfáradtak számára.
Annak idején, falura kikerülve még megélhettük a különböző korú lelkészi családok közötti szoros kapcsolatot. Férjemet úgy szólították, „a fiú”, szeretet és törődés volt a családok között. Ez lendítette át idős szolgatársunkat időről időre azon a mélységen, amiben élt, családi válságon éppúgy, mint a szolgálat hajmeresztő nehézségein. A közösség aztán szétbomlott, és ketten az idős kollégák közül egy-két éven belül meg is haltak. Bedarálta őket a magány és félresiklott életük kudarcai. Súlyos betegségük már válasz volt arra, amit korábban ki tudtak még beszélni, le tudtak még reagálni. A magány elhozta a halálos kórokat.
Gyilkos ez a magány. Odavonzza - látjuk - a Kaszást, és odavonzza a fiatal családokban a válást. Mert kegyetlen táptalaj, amiben jól érzi magát a mélakór, mint romlott húslevesben a baktérium. Nő, növekszik, szaporodik. Mi áll eközben a lelkész háta mögött? Erkölcsileg, emberileg támogatják-e a feljebbvalói? Odafordulnak-e hozzá? Felemelik-e? Meghallgatják-e a család tagjait? Elbeszélgetnek-e a férjjel, a feleséggel, a gyermekekkel?
Nos, igen, a házastársak. Látjuk azt is, hogy a fiatalabb lelkészgeneráció esetében komoly kérdés az, ami valaha szégyennek számított: a lelkész(nő) házastársa hivatásának tekinti-e a papnéságot, illetve a papnő-férjségét (ugye, erre szavunk sincs), vagy azt mondja, ez a te munkád, nekem is van munkám. Te végezd a tiéd, én meg végzem az enyémet. A tapasztalat azt mutatja, egyedül pedig nem megy. A támogató háttér nélkül elvérzik a szolgálat. Nem kell, hogy a lelkész felesége tömje a kályhát a templomban, nem is arról van szó, hogy ő készítse a virágdíszt, és ő süsse meg az összes sütit a gyülekezetnek. Szeretetmelegre, támogató elismerésre van szükség. Aki azt mondja, „ez a te munkád”, az azonnal kifejezi azt is, hogy a lelkészi szolgálatot nem tartja többnek egyfajta kenyérkeresetnél, és alapjaiban kérdőjelezi meg a lelkészi hivatás küldetés-jellegét.
Pedig küldetésről van szó. Éppen ezért ne a bíróság legyen az a hely, ahol végül a küldetést végző landol. Szeretetközösségre van szükség, és ez éppúgy igaz a szolgálattévők házasságában, mint a szolgálattévők közösségében. Ne szankció, hanem emberi szó legyen az, ami emberek életében gyógyírül hat. Vagy túl sok azt kérni, hogy emberek legyünk? Keresztyén emberek?
Hozzászólások